Chillik András László honlapja

labdarúgás  

Más néven FUTBALL, eredeti (angol) írásmódal FOOTBALL, közkeletû nevén FOCI; a világ. ©legelterjedtebb és legnépszerűbb labdajátéka, melyet mind az öt világrészen űznek mind amatőr, mind versenyszerű formában. A mérkőzéseket nézőközönség előtt játsszák téglalap alakú, füves vagy salakos pályán; a fontosabb futballklubok labdarúgópályái nagy befogadóképességű stadionokban kaptak helyet. Közülük a legnagyobb a Rio de Janeiró-i Maracana stadion Brazíliában, ahol 200 000 néző is elfér. A játékot klasszikus, versenyszerű formájában két 11 tagú csapat játssza egymás ellen, 2 x 45 perces mérkőzésen, a félidők között 10-15 perces szünettel; mindkét csapat célja az, hogy minél több gólt érjen el, azaz a labdát lábbal vagy fejjel (ritkábban egyéb testrésszel, de kézzel soha) az ellenfél kapujába juttassa. A kapu két függőleges lécből (kapufa) és felül egy vízszintesből (keresztléc) áll; ezeket hátul tartóvasak támasztják meg, amelyekre hálót húznak. A gól akkor érvényes, ha a labda a két kapufa között meghúzott gólvonalon teljes terjedelmével áthaladt. Története. A labdarúgást kezdetleges formájában már az ókori Kínában és Görögországban is játszották, ahonnan harpastum néven átterjedt a Római Birodalomba is. A középkori Európában kedvelt volt a melée, azaz a tömegfutball, amikor is két szomszédos település férfiai - akár százan-százan is - a helységek közötti középútról megpróbálták valamelyik település határáig rugdosni a felfújt állati hólyagból készült labdát. A modern labdarúgás szülőhazája Nagy-Britannia; itt alakult ki az a szokás, hogy a futballpálya hosszát 75-90 m-ben maximálták, és feltalálták a kaput, amely akkor még csupán két, egymástól 60-90 cm-re a földbe tűzött lécből, azaz kapufából állt. A XIX. század elejétől már a legtöbb egyetemen és középiskolában játszották, a csapatok azonban eleinte nem tudtak megmérkőzni egymással, mert nem tudtak megegyezni a szabályokban. A szabályok végül 1843-ban, a Cambridge-i Egyetemen születtek meg, s pár éven belül Anglia-szerte elfogadták őket. Az 1863-ban megalakult angol labdarúgó-szövetség (Football Association, FA) szabálykönyvet adott ki, ez a labdarúgást elhatárolta a hozzá hasonló rögbitől, amelyben kézzel is lehet érinteni a labdát. Az első városok közötti meccset London és Sheffield játszotta 1866-ban, az első angol kupadöntőt pedig 1872-ben. Anglia professzionális bajnoksága 1888-ban 12 klub részvételével indult meg, és a példát hamarosan követték az írek és a skótok (ebből a hagyományból ered, hogy a világon egyedülálló módon egy országnak nem egy, hanem négy nemzeti válogatottja van: Nagy-Britannián belül külön Angliának, Walesnek, Skóciának és Észak-Írországnak; ezzel szemben például Monacónak nincs válogatottja, csak egyetlen klubja, amelyik a francia nemzeti bajnokságban szerepel). Az európai kontinensre, így az Osztrák-Magyar Monarchiába is az angolok juttatták el a labdarúgást; Magyarországon az első mérkőzést a budapesti Millenáris pályán játszotta két névtelen csapat (a „kékek” és a „pirosak”) 1897. május 9-én. Még ugyanebben az évben sor került az első budapesti nemzetközi mérkőzésre a helyi BTC és a bécsi Cricketter között (az utóbbi győzelmével). 1901. január 19-én alakult meg a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ), és a magyar válogatott 1902. október 12-én játszotta első hivatalos mérkőzését Ausztria ellen, Bécsben (ahol 5:0-ás vereséget szenvedett). Ezt azóta több mint hétszáz mérkőzés követte 96 év alatt. Szabályok. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség szabványainak megfelelő futballpálya 90-120 m hosszú és 45-90 m széles; nemzetközi mérkőzéseken ez a szabvány 100-110 x 64-75 m. A pályát kettéosztja a felezővonal, közepénél kezdőkörrel; innen kell el-, illetve újraindítani a játékot mindkét félidő elején, illetve minden gól után (ez az ún. középkezdés). A kapuk előtt jelölik ki a büntetőterület határait; ez 16 m-re terjed a pálya alapvonalától, és kb. 40 m széles (népszerű neve tizenhatos). Az ezen belül elkövetett súlyos szabálytalanságokért büntetőrúgás (tizenegyes) jár a kapu középpontjától 11 m-re fölfestett pontról, amikor is a kedvezményezett csapat egyik játékosa úgy rúghatja kapura a tizenegyes pontra tett labdát, hogy csak az ellenfél kapusával áll szemben. A másutt elkövetett szabálytalanságokért közvetlen (azonnal kapura rúgható) vagy közvetett (csak második érintésből kapura rúgható) szabadrúgás a büntetés; ennél a vétkes csapat játékosai sorfalat alkothatnak a kapu és a szabadrúgást elvégző játékos között. Súlyos szabálytalanságnak minősül a labda érintése kézzel (a kapust kivéve), az ellenfél elgáncsolása, fellökése, szándékos megrúgása, visszarántása kézzel; enyhébb szabálytalanság az ellenfél feltartása testtel, a kapus akadályozása, valamint a lesállás: az az eset, amikor egy támadójátékos úgy kapja meg a labdát saját csapattársától, hogy közte és az ellenfél alapvonala között csak az ellenfél kapusa áll. A lest elvileg nem kell büntetni, ha tétlen (azaz ha lesen áll egy játékos, de vagy nem ő kapja a labdát, vagy olyan helyzetben van, hogy a játék menetét éppen nem befolyásolhatja), illetve ha a labda az ellenféltől került a lesen álló játékoshoz, de az utóbbi időkben gyakorlatilag már magát a leshelyzetet lefújja a játékvezető (bíró), aki - részint a játéktér oldalvonalán elhelyezkedő két partjelző segítségével - végül is egyedül dönti el, mi szabálytalan, és mi nem. Ugyancsak ő szabja meg a mérkőzés pontos időtartamát: a 2 x 45 percet tetszése szerint meg is hosszabbíthatja a megítélése szerinti üresjáratokkal, amelyek a mérkőzés közben előfordultak (pl. egy sérült játékos ápolása, ill. eltávolítása a pályáról). Ha a labda elhagyja a játékteret, a játék háromféleképpen folytatódhat: ha a labda az oldalvonalon kívülre kerül, akkor valakinek partdobással (taccsal) kell játékba hoznia, éspedig a másik csapatból, mint amelyiknek a játékosa utoljára érintette; ha a labda az alapvonalon túl jut (úgy, hogy nem lesz belőle gól), akkor vagy kirúgás, vagy szögletrúgás (korner) következik, attól függően, hogy támadó vagy védekező játékos érintette-e utoljára a labdát. A mérkőzés eredménye lehet döntetlen is (amikor a két csapat azonos számú gólt szerzett); ezért a bajnokságokban mindkét csapatnak egy pont jár. A vesztes csapat nem kap pontot, a győztes pedig két (újabban a legtöbb bajnokságban három) pontot kap. A kuparendszerű mérkőzéseken, ahol az egyik csapatnak mindenképpen ki kell esnie a küzdelemből, döntetlen esetén vagy 2 x 15 perces hosszabbítást játszanak, s ha ez is döntetlen, akkor felváltva elvégzett tizenegyesrúgásokkal döntik el a továbbjutást; vagy (újabban) a hosszabbításban az első gólig játszanak (úgynevezett aranygól), és az azt szerző csapat jut tovább. A játékvezető súlyos szabálytalanságért sárga lappal figyelmeztetheti a vétkes játékost, a második ilyen után pedig kiállíthatja, de nagyon súlyos vétségért (pl. igen durva rúgás, gáncsolás, esetleg a játékvezető szidalmazása) azonnal is kiállíthatja piros lappal. A kiállított játékos helyére senki más nem állhat be; egyébként tétre menő mérkőzéseken két mezőnyjátékost és a kapust lehet cserélni, tét nélküli (ún. barátságos) mérkőzéseken az ellenfelek megállapodása szerint többet is, de az egyszer lecserélt játékos nem állhat be újra. Csapatszerkezet. Minden csapat 1 kapusból és 10 mezőnyjátékosból áll. Kézzel csak az előbbi érintheti a labdát, de abban az esetben (hazaadás) ő sem, ha csapattársa rúgja oda hozzá (fejelni szabad). A mezőnyjátékosok is némileg eltérő szerepet töltenek be a pályán, tehát különböző ún. posztokon játszanak. A század elején minden csapat 2 hátvédre (védekező játékosra), 5 csatárra (támadó játékosra) és a közöttük elhelyezkedő 3 fedezetre oszlott. Ezt követte az ún. WM-rendszer 3 hátvéddel, 2 fedezettel, 2 hátravont és 3 előretolt csatárral (az előbbiek voltak az úgynevezett összekötők, az utóbbiak a szélsők és a középcsatár vagy center). Az 1950-es években egyre fogyott a csatárok száma: először a 4-2-4-es felállás hódított teret, amelyben a 3 hátvéd mögött 1 ún. söprögető is helyet kapott, és a 2 fedezet előtt csak 4 csatár játszott; az 1970-es években jött divatba a 4-3-3-as felállás, ahol már csak 3 csatár volt, mögöttük ugyancsak 3 úgynevezett középpályás; végül az 1980-as évek végétől a középpályások száma nőtt meg drasztikusan, és a ma szokásos felállás 3-5-2, sőt esetenként 3-6-1. Így még inkább megnőtt a csatárok presztízse: azoké a játékosoké, akik általában a gólokat szerzik. Versenyek. Versenyszerűen két alapformában játsszák a labdarúgást: a bajnokságban mindegyik részt vevő csapat mindegyikkel játszik legalább kétszer, míg a kupában kieséses rendszer van, azaz a vesztes csapat nem játszhat tovább. A legtöbb mai fontos nemzetközi verseny azonban a bajnoki és a kuparendszer kombinációja: az előbbivel kezdődik, és az utóbbival ér véget. Minden országban, ahol van labdarúgó-szövetség, folyik bajnokság és kupaverseny is, az országok válogatottjai pedig kontinens- és világbajnokságokon küzdenek meg egymással, de játszanak barátságos mérkőzéseket is. A különböző országok klubcsapatai többféle kupában mérkőznek meg egymással. Eleinte az olimpiai labdarúgótornának volt a legnagyobb presztízse, de csak 1908-tól 1928-ig; részben ennek a szerepét vette át 1930-ban a világbajnokság, amelyet (a II. világháborús évek kivételével) négyévente rendeznek meg. Mindössze hét ország válogatottja szerzett világbajnoki címet: Brazília négyszer, Olaszország és Németország (korábban NSZK néven) háromszor, Argentína és Uruguay kétszer, Anglia egyszer, s a legutóbbi, 1998-as (XVI.) világbajnokságon Franciaország. A magyar válogatott kétszer (1938-ban és 1954-ben) szerzett második helyet. Ez utóbbi az Aranycsapat érdeme, amely megnyerte az 1952. évi helsinki olimpiát, de leghíresebb diadala az a londoni mérkőzés volt 1953. november 25-én, amikor 6:3 arányban legyőzte Angliát. Más brit csapatokat nem számítva az angolok ekkor szenvedtek először vereséget hazai pályán. A világbajnokságokon kívül rendeznek kontinensbajnokságokat is (Európában 1960 óta), a klubcsapatok számára pedig a legrangosabb torna 1956-tól a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK), újabb nevén Bajnokok Ligája; ezt a legtöbbször, 7 alkalommal a spanyol Real Madrid nyerte meg. 1961-ben indult a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK), 1958-ban pedig a harmadik európai kontinenskupa először Vásárvárosok Kupája (VVK), azután Európai Városok Kupája (EVK), végül UEFA-kupa néven (a Union Européenne de Football-Associations, „Európai Labdarúgó-szövetség” nevéből), melyben a nemzeti bajnokságok 2-5. helyezettjei vesznek részt. A BEK-hez mérhető presztízse van a dél-amerikai Libertadores Kupának (1960-tól), és ugyanettől az évtől kezdve rendszeresen megmérkőzik a Világkupáért Európa és Dél-Amerika legjobbja - egy idő óta mindig semleges pályán, Japánban.

lacrosse  

Francia: „pásztorbot”, sportág, az észak-amerikai indiánok baggataway nevű játékának modern változata. Seprűre emlékeztetó, hosszú nyelű, háromszög alakú hálóval felszerelt ütővel (cross) játsszák két csapat tagjai. Az ütővel a labdát elkapják, viszik, passzolják vagy kapura dobják. A kapuk egymással szemben, a pálya alapvonala előtt helyezkednek el. Az ütő nyele fából (újabban fémből) van, a vége a jégkorong-, illetve gyeplabdaütőéhez hasonlóan hajlított: e közé és a nyél másik végétől 60-90 cm-re lévő pont közé feszítik ki a bőrből, műanyagból vagy bélhúrból font laza hálót. A lacrosse ősi változatát az irokéz indiánok játszották a mai New York állam, illetve a kanadai Ontario tartomány területén már Amerika fölfedezése előtt, a mainál sokkal harciasabb változatban. A törzsek közötti „mérkőzéseken” akár ezer játékosból is állhatott egy csapat, a kapuk egymástól több kilométerre voltak felállítva, és a meccs sokszor három napig is eltartott. A játékosok csak akkor próbálkoztak meg a góllövéssel, miután minél több ellenfelüket ártalmatlanná tették az ütőjükkel. A baggataway, más néven tewaraathon inkább hadgyakorlat volt, mint sport, némely törzsek számára pedig szertartás, és ünnepélyes táncot lejtettek a mérkőzés előtt. A Kanadába érkező első francia telepeseket a baggataway-ütő a püspöki pásztorbotra emlékeztette - a játék innen kapta különös nevét. Az európaiak Kanadában 1840 táján kaptak kedvet a lacrosse-játékhoz, s az első klub 1842-ben alakult meg Montrealban. Eleinte indiánok ellen is mérkőztek, de annyira alulmaradtak a játékban, hogy a fehérek csapatában több játékos szerepelhetett. Az 1856-ban alapított Montreal Lacrosse Club játékosai módosították a játékszabályokat, majd 1867-ben az ugyancsak montreali George Beers, „a lacrosse atyja” hozott néhány fontos változtatást: az indiánok szőrrel kitömött szarvasbőr labdáját gumilabdára cserélte, a csapatok létszámát 12 főben korlátozta, és kijelölte a labdarúgáséihoz hasonló posztokat. Ugyanebben az évben megalakult a kanadai Nemzeti Lacrosse Szövetség, és a sport csakhamar eljutott Nagy-Britanniába is. Egy indiánokból álló montreali csapat bemutatta a játékot Viktória királynő előtt is, aki fenséges tetszésének adott hangot. A lacrosse-t ettől kezdve játszották Londonban, Manchesterben, Bristolban és néhány grófságban, és 1892-ben megalakult az Angol Lacrosse Szövetség, majd 1912-ben női megfelelője is. Most már nemzetközi mérkőzésekre is sor került Anglia és Kanada, illetve az Egyesült Államok csapatai között, ezekhez később Írország, Ausztrália és Dél-Afrika is csatlakozott. Az 1908-as londoni olimpián hivatalos versenyszám volt a lacrosse, két indulóval: Kanada győzte le Nagy-Britanniát. Későbbi olimpiákon, így 1948-ban, a második londoni játékokon is tartottak lacrosse-bemutatót, de oly csekély nemzetközi érdeklődés mellett, hogy a sportág nem tudott gyökeret verni az olimpián. Mindazonáltal világbajnokságot férfiaknak 1967-től, nőknek 1969-től 1982-ig rendeztek; azóta mindkettőt világkupának nevezik. A pálya méretét yardban (1 yard 91,44 cm) határozzák meg: a férfiaké 110 x 60-as. A kapuk egymástól 80 yardra helyezkednek el, méretük 180 x 180 cm, a hátsó támasztóvasakra hálót feszítenek ki. A pályára festett vonalak (felezővonal, a vele párhuzamosan, 20 yarddal hátrább meghúzott kaputerület-vonal és az oldalvonallal párhuzamos, annál 10-10 yarddal beljebb elhelyezkedő ún. szárnyvonalak) bizonyos játékosok mozgását határolják be, átlépésük büntetést von maga után. A labda gumiból készül, átmérője kb. 20 cm, súlya 140-150 gramm. Az ütő hajlított vége 7-12 hüvelyk (18-30 cm) széles, a nyél hossza 90-180 cm (az utóbbi a szabványos), de a kapus ütője ennél hosszabb vagy rövidebb is lehet. A játékosok mezt és rövid vagy hosszú nadrágot, kesztyűt, könyök-, ill. lábszárvédőt viselnek, fejükön a jégkorongozókéhoz hasonló sisakot, a kapus pedig combvédőt és védőmellényt is. A lacrosse-t más labdajátékokhoz hasonlóan gólra játsszák, azaz a labdát az ütővel minél többször kell az ellenfél kapujába juttatni. A férficsapatok 10 főből állnak: kapus, illetve 3-3 védő, középpályás és csatár. A játék során mindvégig legalább 4 játékosnak a saját térfelén, minimum 3-nak pedig az ellenfélén kell tartózkodnia, hogy a kapuk előtt ne alakulhasson ki akkora tumultus, mint a labdarúgásban. A játékot ketten vezetik. A mérkőzések időtartama 4 x 15 perc, az 1. és 2., illetve a 3. és 4. negyed között 1-1 perc, félidőben 10 perc szünettel. Döntetlen esetén 2 x 4 perces hosszabbítás következik 5 perc szünet után. Játék közben bárki szabadon le- és visszacserélhető. A labdát a játékosok az ütőjükkel elkaphatják, vihetik vele, és bármilyen irányban eldobhatják; kézzel csak a kapus érhet hozzá. Rúgni ezzel szemben szabad a labdát, de az így elért gól nem érvényes. A játék gyakori és sajátos eleme az, amikor az ütővel „dajkálják” a labdát, azaz a játékos a feje fölé tartott ütő hálójában elkapott labdát ide-oda himbálja, s az így keletkező centrifugális erő következtében a labda egyrészt nem esik le, másrészt bármikor könnyedén kapura dobható. A védők az ütőjükkel megpróbálhatják kiverni a labdát az ellenfél ütőjének hálójából, és a bodicsek (lökés vállal) is megengedett. Kisebb szabálytalanságért a vétkes játékost fél percre kiállítják, súlyosabb szabálytalanság esetén (pl. feltartás testtel) a bíró ezt az időt 1-3 percre meghosszabbíthatja. (Súlyos szabálytalanság általában a durva játék: gáncsolás, ütés stb.) A labdát minden negyed elején és minden gól után a jégkoronghoz hasonlóan a középkörben hozza játékba a bíró úgy, hogy leteszi a két csapat egymással szemben elhelyezkedő egy-egy játékosa közé. Amelyikük megkaparintja a labdát, azonnal tovább is passzolhatja, de kezdheti vinni is. A mérkőzést sajátos ceremónia előzi meg: a két csapat egymással szemben felsorakozik a felezővonalnál, és ki-ki kezet szorít egy-egy ellenfelével, majd szerencsét kíván neki. A játék női változata angol nyelvterületen, ill. Svájcban népszerű; először a XX. század elején játszották brit lányiskolákban. Ma is a britek a legjobbak. A női lacrosse-ban 12 fősek a csapatok; tilos a lökés; védőfelszerelést (kesztyű kivételével) csak a kapusok viselnek, a többi játékos öltözéke inkább a teniszezők, semmint a jégkorongozók ruhájára emlékeztet. A kapuk 90 yardra vannak egymástól, nem festik fel sem az alap-, sem az oldalvonalat, csak középen és a kapuk körül van kijelölve egy-egy kör. A mérkőzés 2 ´ 25 perces, 10 perc szünettel. Döntetlen esetén nincs hosszabbítás.

lólengés  

A férfi torna egyik versenyszáma. A lónak nevezett, bőrrel bevont, henger alakú tornaszer 160 cm hosszú, 34-36 cm széles, és kb. 110 cm magas. A ló „hátán” két 12 cm magas, hajlított kápa található egymástól 40-45 cm-nyire. A tornász kézzel a kápákra támaszkodva körmozgásokat hajt végre a ló testén. A gyakorlat főbb elemei részint párkörzések, részint ún. egylábas elemek (pl. olló, ellenolló, alákörzések). Magyar tornász, a kétszeres olimpiai bajnok Magyar Zoltán nevéhez fűződik az úgynevezett Magyar-vándor, amelynek során a tornász haránthelyzetben halad előre, támasszal a háton, a kápán, a kápák között, majd a távolabbi kápán és ismét a háton. A tornaszer eredeti formája.az a faló volt, amelyet az ókorban használtak a katonai kiképzésben a lóra, ill. lóról szállás gyakoroltatására (ez volt az ún. voltizsálás). A modern lólengés alapelemeit a XIX. század elején Friedrich Ludwig Jahn, a német Turnverein (tornászegylet) megalapítója dolgozta ki. A lólengés a női tornaversenyek programján nem szerepel. Lásd még torna

lóugrás  

Tornagyakorlat; a lólengésnél (lásd ott) alkalmazott tornaszerhez hasonló, de kápa nélküli lovon hajtják végre. A férfi tornászok hosszában elhelyezett tornaszeren végzik a gyakorlatot, amelyhez az állítható ló magasságát 135 cm-re emelik. A gyakorlat fokozódó iramú nekifutással kezdődik, ezután a tornász elrugaszkodik a tornaszer elé helyezett deszkáról, az ún. első ív után két kézzel egy pillanatra a lóra támaszkodik, majd a számtalan bonyolult formában végrehajtható második ív után földet ér, a tornaszertől legalább 2,5 m-re, oldalirányban egy 80 cm-es sávon belül. Minden ugrásfajtának megvan a táblázatba foglalt nehézségi fokozata. A tornásznők a lóugrást ugyanolyan (de keresztben elhelyezett) tornaszeren végzik el, mint a férfiak. Lásd még torna

lovaspóló  

Lovas labdajáték; két négytagú lovascsapat játssza füves pályán. Céljuk, hogy egy hosszú, hajlékony nyelű ütővel az ellenfél kapujába juttassák a fából készült labdát. A legősibb lovassport. Történet. A játék Perzsiában keletkezett valamikor a Kr. e. VI. és a Kr. u. I. század között. A kezdeti időkben a póló a lovassági egységek, főleg a királyi testőrség vagy egyéb elitalakulatok kiképzésében kapott szerepet. A harcosok akár százfős csapatokat is alkottak, így a mérkőzések felértek egy-egy kisebb ütközettel. Idővel a lovaspóló a perzsa nemesség nemzeti játékává vált, sőt, nők is űzték, ahogy erről egy beszámoló II. Hoszrau király udvarából, a Kr. u. VI. századból tudósít. A lovaspóló Perzsia után előbb Arábiában, majd Tibetben, Kínában és Japánban terjedt el. Kr. u. 910-ben A-pao-chi kitaj császár annyira feldühödött egy kedves rokonának a játék közbeni halála miatt, hogy kivégeztette az összes túlélő résztvevőt. A póló Indiába a muszlim hódítók közvetítésével jutott el a XIII. században. Az első itt lovaspólózó európaiak assami brit teaültetvényesek voltak, akik 1859-ben Silchar városban megalapították az első európai pólóklubot, ezt az 1860-as években a Calcutta Polo Club követte. A sportág azután kezdett gyors ütemben terjedni, hogy egy Indiában állomásozó huszárkapitány 1866-ban látott egy mérkőzést, és tiszttársaival nyomban csapatot alakított. Még abban az évben barátságos mérkőzéseket rendeztek az indiai brit lovasegységek között, 1870-ben pedig a 10-es huszárok és a 9-es dzsidások közt kihívásos verseny zajlott Angliában. Ebben az időben nyolc lovas alkotott egy csapatot, szabályok pedig gyakorlatilag nem voltak. A lovaspóló egyre népszerűbbé vált Angliában, a Richmond Park-i és a hurlinghami meccsek 1875-ben már több mint tízezer nézőt vonzottak. A hadseregen kívül az egyetemeken és az arisztokrácia körében is kezdett teret hódítani a sportág. A tengeren túlra a neves amerikai lapkiadó és sportember, James Gordon Bennett vitte át a játékot 1876-ban. Abban az évben már barátságos meccsek zajlottak New Yorkban. 1881-ben született meg a Meadow Brook Club a New York-i Long Islanden. A csapatok létszámát előbb nyolcról ötre, majd a jelenlegi négyre csökkentették. Az Egyesült Államok Póló Szövetsége 1890-ben jött létre, és egységesítette a szabályokat. Bár a sportág országszerte elterjedt, mégiscsak a tehetősebbek szórakozása maradt, hiszen a játékosnak fenn kellett tartania egy póniistállót. Az Egyesült Államokon kívül a sportág felügyelő szerve a Hurlinghami Póló Szövetség, amely kapcsolatban áll sok nemzeti szervezettel. Nemzetközi versenyek. Az első nemzetközi mérkőzés 1886-ban zajlott a Westchester Kupáért az Egyesült Államok és Anglia között, s az USA vereségével zárult. 1902-ben a szigetország sikerrel védte meg kupagyőztesi címét, de 1909-ben már vereséget szenvedett az észak-amerikai csapattól. További kilenc alkalommal szálltak nyeregbe a csapatok a kupáért (legutóbb 1939-ben), s a trófeát - az 1914-es eseményt kivéve - mindannyiszor az USA csapata vihette haza. A következő nemzetközi találkozó az egyetlen mérkőzésből álló Coronation Cup volt 1971-ben, ekkor az USA pólósai kerekedtek felül az angol csapaton. A következőkben évente rendezték ezt a találkozót. A lovaspóló tempója 1909-től a rövid, de pontos ütésekkel jellemezhető, viszonylag lassú angol stílusról az amerikaiak lendületes és szabadabb játékára váltott át. Idővel a két ország pólószabályzatát egységesítették, az amerikaiak eltörölték az ütők összeakasztásának tilalmát, az angolok pedig megszüntették a lesszabályt, azaz a labda megelőzésének tiltását. Az Egyesült Államok 1909-től 1950-ig egyeduralkodó volt a lovaspólóban. 1928-ban a Copa de las Americas (Amerika Kupa) már az USA és Argentína között zajlott. Azóta a dél-amerikai ország a legjobbak közt szerepel, a lovaspóló nemzeti sport lett. Nemzetközi mérkőzéseknek adott helyet az 1970-es években a floridai Boca Raton, 1980 óta pedig Európa-bajnokságokat is rendeznek. Manapság már nem általános, de nők is játszanak lovaspólót, főképp az angol nyelvű országokban. Az USA-ban például női csapatok állnak szemben egymással a Nemzeti Hendikep Kupán. Olykor három férfi mellett egy nő a negyedik lovas. A játék. A lovaspólót 300 yard hosszú és 160 yard széles szabadtéri, füves pályán játsszák. A pálya két rövidebb oldalán két-két, egymástól 8 yardra lévő rúd jelzi a kaput. A meccs kezdetekor a négytagú csapatok a középvonal mentén felsorakoznak egymással szemben, és az egyik játékvezető (két, lovon ülő játékvezető és egy „gyalogos”, a partvonalon elhelyezkedő bíró van) a játékosok elé dobja a labdát. Egy játszma hat, egyenként hét és fél perces részidőből áll, melyet chukkernek (chukkának, csakának) neveznek. Argentínában nyolc, Európában - így Angliában is - négy chukker az általános. A játékosok. Minden játékosnak meghatározott helye és feladatköre van, ezeket a pozíciókat azonban számmal jelölik, nem névvel. Az egyes számú rendszerint a leggyengébb vagy kezdő, tapasztalatlan csapattag, ugyanakkor ez a poszt az egyik legnehezebb, mert gyors reagálást, határozottságot és önuralmat igényel. Gyakorlatilag ő üti a gólokat, és ő semlegesíti az ellenfél négyes számú (védő) játékosát. A kettes számú lovas a „helyezkedő”, aki folyamatosan a labdáért küzd. Fontos, hogy lova fordulékony és gyors legyen, ő magának pedig éles szeműnek, kitartónak és agresszívnak kell lennie. A hármas a kulcsfigura, afféle összekötő; csak jó ütő- és irányítóképességű lovas alkalmas erre a posztra. Neki kell a labdát az egyes vagy kettes lovasnak előreütni, illetve részt vesz a védekezésben is. Általában ő a csapat legtapasztaltabb, legjobb játékosa. A négyes elsõsorban védekező játékos; feladata - bár szabadon mozoghat az egész pályán - főként a gólok kivédése. A lovak. A pólót eleinte póniháton játszották, de minthogy az I. világháború után a lovak méretkorlátozását eltörölték, a „póni” név hagyományként él tovább. Legtöbbször átlagos méretű, könnyen irányítható, gyors, kitartó és intelligens lovakat használnak. Szakértők szerint a játékos eredményeségét 60-75%-ban a lova határozza meg. Eleinte kizárólag angol telivéreket használtak, később aztán félvér lovak is megjelentek a pályán. A legjobb pólóslovakat Argentínában, ill. az Egyesült Államok nyugati területein tenyésztik. A csikókat korán betörik, és marhatereléshez használják. Ötéves korban kezdődik az idomítás, fél évtől akár két évig át is eltarthat. Egy ló 9-10 éves korában nyújtja a legjobb teljesítményt, és, hacsak nem éri baleset, 18-20 éves koráig játszhat. Hendikepek. Minden játékost 0-tól 10-ig terjedő skálán pontoznak a versenyteljesítménye alapján. Negatív pontszámok (-1 vagy -2) is használatosak. A pontozás alapja a játékos lovastudása, ütéstechnikája, játékismerete, lovának képességei és sportszerűsége. Bár idővel a lovaspólót űzők száma nőtt, a 10 pontos lovasok száma nem változott. Az aktív 10 pontos játékosok száma Argentínában a legmagasabb. Felszerelés. Minden játékos védősisakot, térdig érő csizmát és színes inget visel, hátán a számával. Engedélyezik térdvédő, a tompa sarkantyú és a lovagkorbács használatát. A labda bambuszból vagy fűzfagyökérből készül, átmérője kb. 8,5 cm, súlya kb. 113 g. Az ütő gumival burkolt nyelű, csuklószíjjal ellátott hajlékony bambuszrúd, a feje 24 cm széles, a súlya kb. 200 g. Hossza 122 és 135 cm között változik, a ló méretétől és a lovas karhosszúságától függően. A labdát az ütőfej oldalával, nem a végével ütik. A nyereg angol típusú, mély ülésű, az ugratónyereghez hasonló. A sérülések megelőzésére a lovak mellső lábszárait befáslizzák, sörényüket feltűzik, farkukat befonják vagy összefogják, hogy ne akadjon bele az ütőbe. Fedettpályás lovaspóló. A fedettpályás lovaspóló az USA-ban született, elsősorban ott is játsszák a téli hónapokban. Ennek pályája 91,4 m hosszú és 45,7 m széles, s a labda elgurulásának megakadályozására 1,2-1,4 m magas palánkkal van bekerítve. A labda bőrből készül, 10,2 cm az átmérője, súlya legalább 170 g. A fedettpályás csapat a szabadtéri csapatoknál szokásos négy helyett három tagból áll. Leszámítva néhány apróbb különbséget, a fedettpályás szabályok alapvetően megegyeznek a szabadtéri lovaspólóéival.

lovassport  

Lóháton űzött sportok (díjugratás, díjlovaglás, összetett verseny stb.) összefoglaló neve; a lóversenytől az különbözteti meg, hogy itt nem a sebesség, hanem a ló ügyessége, illetve ló és lovas összhangja a döntő; a lovassport a lóversennyel ellentétben nem fogadás tárgya. Kialakulás és kezdetek. A Kr. e. II. évezred tájékán már több közép-ázsiai nomád törzsi nép harcolt és vadászott lóhátról. Az egyik korai népcsoport, a szkíták már tökélyre fejlesztették a lovaglás tudományát: felismerték a stabil ülés fontosságát, valamint valószínűleg ők használták elsőként a kengyelt. A hettiták, asszírok és babilóniak mindennapjaiban is fontos szerephez jutott a ló és lovaglás, a hükszószok pedig lóhátról - és kocsiról - háborúztak az egyiptomiakkal. A Kr. e. VIII-IX. században a szkíták lovakat vittek Görögországba, ahol a lovaglás művészete gyors fejlődésnek indult. Egy görög történész, Xenophón Peri Hippikész (A lovasművészetről) c. értekezésében nagy jártasságról árulkodó tanácsokat ad a lovasoknak. A modern lovaglás szinte minden eleme és eszköze az ókori eurázsiai sztyeppek lovas népeitől származik, akik hódításaik során ezeket keleten és délen, a későbbiekben pedig nyugaton is meghonosították. A lovas hadviselés. A középkor évezrede során a nehézlovas katonáknak elsődleges szerep jutott a hadviselésben. A rendkívüli súlyú páncélok és fegyverek hordozásához egyre masszívabb, nehezebb lovakat kellett tenyészteni, mígnem ló és lovas manőverezése szinte lehetetlenné vált. A tűzfegyverek fejlődésével a nehézlovasság lassan háttérbe szorult, így lehetőség nyílt újabb idomítási-kiképzési módszerek bevezetésére. François Rubichlon 1733-ban megjelent École de cavalerie (Lovaglóiskola) c. tanulmánya az erőszakos módszertől eltérő, inkább türelmes, rávezető jellegű lóidomítást hirdeti. A bécsi Spanyol Lovasiskolában és a saumuri lovasiskolában alkalmazott lovaglási stílus, a mély, egyenes ülés tért hódított a XVIII-XIX. századi Európában és Amerikában, sõt, a díjlovaglásban a mai napig ezt az ülésformát használják. Forradalmian új ülésmódot vezetett be a XIX-XX. század fordulóján Federico Caprilli olasz lovasoktató. A lovak mozgásának és pszichológiájának tanulmányozása során találta fel a könnyített ülést. A lovas a nyeregtől kissé elemelkedik, testtömegközéppontja a ló marja fölé, tehát a nyereg elülső kápája feletti részre tolódik el. Alapok. A lovassport lényege a ló idomítása kéz-, comb- és testsúlysegítségekkel. A ló súlypontja a mozgás folyamán az egyes ún. jármódokban folyamatosan változik. Lovagláskor a ló a saját testtömegének kb. egyötöd részét kitevő, viszonylag instabil terhet is hord. Annak érdekében, hogy a ló a lovas alatt is ugyanolyan szabadon mozogjon, mint terhelés  nélkül,  a lovas feladata az, hogy a lehető legjobban hozzáidomuljon lova mozgásához. Jármódok. A természetes jármódok a lépés, ügetés, vágta és galopp. A vágta és a galopp fogalmát a díjlovaglás nem különíti el. A lépés lassú, négyütemű jármód négy egymást követő patadobbanással. A lábak sorrendje: bal hátulsó, bal első, jobb hátulsó, jobb első. Az ügetés kétütemű jármód, két patadobbanással. Az első és az átellenes hátulsó lábak majdnem egy időben érintik a talajt. A lábak sorrendje: bal első, jobb hátulsó, jobb elsõ, bal hátulsó. A vágta háromütemű jármód, melyet valamely elülső és a két hátulsó láb vezet. A lábak sorrendje: bal hátulsó, jobb hátulsó és bal első szinte egy időben, majd jobb első. Ezután egy ütem lebegés következik. A galopp a lábsorrendet tekintve megegyezik a vágtával, de annál sebesebb. Ezenkívül több köztes mozgásforma létezik, így a különféle poroszkák, amelyek bizonyos lófajták jellegzetességei is lehetnek. Idomítás. Ló és lovas felkészültségétől függően az idomítás a következő elemekből állhat: a ló „összeszedése” és „kiengedése” minden jármódban és ütemben, első és hátulsó lábak körüli fordulatok, vezető láb váltása vágtában (ugrásváltás), iramváltoztatás, félvisszatartás, hátraléptetés, oldaljárások.

A ló mentális képességének legfőbb jellemzői a jó megfigyelőképesség, a szelídség és a jó emlékezőtehetség. Az idomítás a ló ezen képességein, valamint helyes befolyásolásán, megfelelő segítésén alapul. Természetes segítség lehet a hanggal és a kézzel való irányítás a szárak és a zabla útján, ill. a combbal és az egész testtömeggel. A pálca, sarkantyú, martingál, a különböző orrfékek és segédszárak mesterséges segédeszközök. A hanggal való irányításnak elsősorban a ló kiképzésének korai szakaszában van jelentősége. A kéz, a test és a comb egyidejű mozdulatával lehet a lovat elindítani, visszatartani, és hajlítani. A combbal való jelzéseknek a lovas pálcával és sarkantyúval adhat nyomatékot; az előbbivel fegyelmez, ellenszegüléskor büntethet. A lovas ülése. A könnyített ülést elsősorban díjugratásnál, vadászlovaglásnál és tereplovaglásnál alkalmazzák. Ebben ülve a lovas felsőtestével enyhén előredől, nagyobb szabadságot engedve a ló természetes mozgásának. A díjlovagló ülésben a lovas mélyen a nyeregben ül, könnyed, de egyenes tartásban. A cél az elegancia és harmónia. Az úgynevezett western ülés a vadnyugaton, cowboyok által használt ülésforma, de elterjedt a rodeó világában, ill. a szabadidős lovassportot, tereplovaglást kedvelők körében is. A lovas itt hosszú kengyellel lovagol, laza szárakkal, amelyek feszítőzablához kapcsolódnak. A ló irányítása elsősorban a testsúly áthelyezésével történik. A napjainkban már divatjamúlt női lovagló ülés vagy oldalülés a történelem során a nők körében helyesnek vélt és közkedvelt ülésforma volt. Lényege, hogy mindkét láb egy oldalon, a nyereg bal oldalán helyezkedik el. A női nyereg (dámanyereg) bal oldalán egyetlen kengyel található a bal láb számára. Díjlovaglás. A díjlovaglás a XVI. század elejéig visszanyúló lovassport, eredetileg katonai célokat szolgált. Célja a ló szervezetének és képességeinek harmonikus kifejlesztése. A kiképzés eredményeként a ló lovasa alatt is elengedetten és egyensúlyban mozog, az irányításra azonnal és feszességtől mentesen reagál, szívesen végrehajtja lovasa akaratát. A campagne-iskola a fiatal lovak alapkiképzését jelenti. Célja, hogy a ló megtanuljon iskolaegyensúlyban (súlypont a hátsó lábakon), behajlított nyakkal, lendületesen mozogni. A nyerges munka előkészítéseként a lovakat gyakran földrõl, hosszú száron edzik. A díjlovaglás legmagasabb szintű, legkifinomultabb formája a magasiskola, melynek kiteljesedése a bécsi Spanyol Iskolához és a fehér lipicai lovakhoz kötődik. Hagyományosan magasiskolai elemek a pirouette, amelynek során a ló a hátulja körüli perdülést hajt végre; a piaffe, amely egyhelyben ügetést jelent; és a passage - előre és felfelé irányuló ügetőmozgás, pillanatnyi lebegéssel. A föld feletti iskola gyakorlatai például a levade (a ló az elülső lábakkal elemelkedik a földről és hátulsó lábain támaszkodik); a courvet pedig levade-helyzetben végrehajtott ugrás előre. A croupade, ballotade és capriole látványos iskolaugrások; a ló a levegőben végrehajtott gyakorlat után ugyanarra a pontra ér vissza, ahonnan elrugaszkodott. Díjugratás. A ló természeténél fogva jó ugró, lovas alatt azonban ez a képesség módosul, tehát edzésre, kiképzésre van szükség. A kiképzés földre fektetett rudakon kezdődik, majd a ló fejlődésének megfelelően egyre magasabb, változó távolságokra elhelyezett akadályokon folytatódik. A jól képzett ló összeszedetten, energikus mozgással közelíti meg az ugrást, megtalálja a helyes elugrási és leérkezési pontot, majd leérkezés után azonnal felkészül a következő akadály átugrására. A lovas harmonikusan követi lova mozgását, ugrás közben kikönnyít, az ugrások között pedig előrehajt, ill. visszatart, és ráirányítja lovát a soron következő akadályra. Tapasztalt lovasok korrigálni tudják az elugrási és landolási pontot a ló ügetésének vagy a vágtaugrás hosszának rövidítésével, ill. nyújtásával. Lovasversenyek és -bemutatók. Lovasversenyeket azóta rendeznek, amióta az ember lovagol. A Kr. e. VII. századtól az olimpiai játékokon lovasversenyeket is rendeztek. A rómaiak gyorsasági versenyeket tartottak, a középkori Európában pedig a különféle lovagi tornák voltak népszerűek. A lovaspóló, amelyet Perzsiában már az ókorban játszottak, Indiából került Angliába 1870 körül. A lovassportok összefogására, irányítására, versenyszabályok létrehozására jöttek létre a különböző lovasklubok, lovasegyesületek. A nemzeti szervezeteket az 1921-ben alapított, brüsszeli székhelyű Fédération Équestre Internationale (FEI, Nemzetközi Lovas Szövetség) fogja össze. Olimpiai lovasversenyek. Az olimpiai játékok lovasszámainak megrendezéséért az FEI felel. Minden olimpián rendeznek díjlovagló nagydíjat, díjugrató nagydíjat és military versenyt. A military háromnapos összetett versenysorozat. Az első napon a díjlovaglásra, a második napon a terepversenyre, a harmadik napon pedig a díjugratásra kerül sor. Az olimpiai játékokon a lovas versenyszámokra egyének és csapatok egyaránt nevezhetnek.

lóverseny  

Gyorsasági sport, melynek során angol telivéreket (lásd ott) nyereg alatt, ill. ügetőlovakat kisméretű kocsiba (szulkiba) fogva futtatnak. Az előbbi a galoppverseny (ezen belül két változat van, a síkverseny és az ugró- vagy akadályverseny), az utóbbi az ügető. A nem angol telivérek síkversenyét lásd a negyedmérföldes verseny szócikkben. Lásd még ügetőverseny.  Bár a lóverseny a legrégebbi sportok egyike, alapjában véve változatlan maradt az évezredek során. Az ősi forma, két ló - gyorsaságot és kitartást próbára tevő - párharca idővel nagyszámú versenyzőt felvonultató, kifinomult elektronikus érzékelőrendszerrel figyelt látványossággá alakult, amelyhez idővel nem kevés anyagi érdek társult. A lényeg azonban változatlan: amelyik ló előbb ér célba, az a győztes. Az újkorban a lóverseny a társadalom felső osztályainak kedvteléséből tömegszórakozássá lépett elő. Az angliai Epsomban rendezett derbyn, ahol a lelátói helyeknek csak egy részéért kell fizetni, 500 000 néző is megfordul. Sok országban az ügető- vagy galoppverseny a legnézettebb sportok közé tartozik, vagy éppenséggel nincs is vetélytársa a népszerűségben. A kezdetek. A lóversenyzés története az ókorba nyúlik vissza. Négyes fogatok futamai és nyereg nélküli lovasversenyek a görögországi olimpiai játékokon is szerepeltek, a Római Birodalomban pedig már jól szervezett tömeglátványosságok voltak. Minden bizonnyal rendeztek lóversenyt Kínában, Perzsiában, Arábiában és más közel-keleti, észak-afrikai országokban is. Ezekről a területekről származnak az arab, berber és török lófajták, amelyek részt vettek már a legkorábbi európai versenyeken. Az első példányokat a keresztes hadjáratokból (XI-XIII. sz.) hazatérő lovagok hozták Európába. A középkori Anglia első lóversenyeit vásárokon rendezték a lovak gyorsaságának bemutatására. A tulajdonos rendszerint hivatásos lovast alkalmazott. I. (Oroszlánszívű) Richárd uralkodása (1189-99) alatt tartották az első ismert pénzdíjas versenyt, ezen a részt vevő lovagok 3 mérföldet vágtattak; a győztesnek 40 font ütötte a markát. A XVI. században VIII. Henrik hozatott lovakat Itáliából és Spanyolországból, és számos ménest alapított Anglia-szerte. A következő században I. Jakab már lóversenyeket patronált. Utóda, I. Károly 1649-ben bekövetkezett halálakor egy 139 lóból álló tenyészistállót hagyott maga után.   

Szervezett lóversenyek. II. Károly (ur. 1660-85) angol király alkotta meg a legkorábbi versenyszabályokat. A lovak hatéves korukban kerültek a pályára, és 168 fontos (76 kg-os) terheléssel kétszer 4 mérföldet kellett vágtázniuk. II. Károly pártfogása tette Newmarketet az angol lóversenyzés központjává. Az első észak-amerikai galoppversenyt 1665-ben rendezték a Long Island-i Hampstead-síkon. Franciaországban 1651-ből maradt fenn adat a legkorábbi lóversenyről. XIV. Lajos (ur. 1643-1715) idején már elterjedt szokás volt a fogadás. XVI. Lajos (ur. 1774-93) zsokéklubot alapított, és királyi rendeletben fektette le a versenyzés szabályait: előírták a ló származásának igazolását, ill. a külhoni eredetű lovakat többletsúly hordozására kötelezték. 

Párversenyek. A legkorábbi versenyek két, olykor három ló között zajlottak. A lovakra a tulajdonosok fogadtak. Aki visszalépett a futtatástól, az eleinte csak a tét felét, a későbbiekben az egészet elveszítette, így érvényesült a mindent vagy semmit szabály. A kötött egyezséget egy harmadik, pártatlan fél rögzítette, akit idővel fogadáskönyvelőnek (keeper of the match book) kezdtek hívni. Egy John Cheny nevű newmarketi fogadáskönyvelő 1727-től elkezdte nyomtatásban kiadni a különféle versenypályák fogadáskönyveinek összesítéseit, Cheny's Horse Matches címmel. Attól kezdve évente megjelent az értesítő, időnként változó címen, mígnem 1773-ban James Weatherby létrehozta az azóta is a családja által kiadott Racing Calendart (Versenynaptár).