országúti kerékpárverseny  

Közúton vagy országúton rendezett sportesemény. Városon belüli (ún. háztömb körüli) változatában a kerékpárosok több kört tesznek meg ugyanazon a kijelölt útvonalon, országúton pedig két helység között versenyeznek; a legnagyobb ilyen versenyek több napig tartanak és egy egész országon keresztülvezetnek, mint például a leghíresebb, a Tour de France. A versenyzők indulhatnak egyszerre vagy csoportokban; az utóbbi esetben minden induló idejét külön mérik. Az országúti verseny egyéni számként két változatban (mezőnyverseny, időfutam) is szerepel az olimpia műsorán; korábban csapatversenyt is rendeztek belőle, melyben eleinte a csapat tagjainak időeredményeit adták össze a végeredmény kiszámításához, majd a csapat együtt kerekezett, s végül a harmadik helyezettjének az eredménye jelentette a csapatét. Lásd még kerékpározás

 

ökölvívás  

Más néven BOKSZ, amatőrök és hivatásosok által egyaránt művelt küzdősport; lényege az ököllel folytatott harc. A sportág modern változatában a bokszolók kipárnázott kesztyűt viselnek, a menetek időtartama 3-15 perc, a menetek között 1-1 percnyi szünettel. A helyszín a szorító (ring), azaz a minden oldalán három kötéllel határolt négyszögű emelvény.   Az ökölvívást dokumentálhatóan már Kr. e. 1500 körül művelték. A görögök a Kr. u. VII. század végén iktatták be az olimpiai játékok programjába. A görög ökölvívók lágy bõrszíjakkal védték kezüket és alkarjukat. Később Rómában a bőrkesztyűt fémszegekkel kivert cestus pótolta, s a gladiátorok ökölvívó mérkőzései rendszerint az egyik fél halálával értek véget. A késői Római Birodalomban a sportág lehanyatlott, s egészen az újkorig nem említi semmiféle írás. Az ökölvívás mint sport a XVIII. század első felében jelent meg újra Angliában. Az első bajnoknak James Figget (lásd Figg, James) kiáltották ki 1719-ben; ő kb. 15 évig őrizte meg bajnoki címét. Kesztyűt egészen a XIX. század végéig nem használtak, s minthogy szabályok még nem voltak, nem tiltották a dulakodást és a földre küldött versenyző megütését sem. Jack Broughton (1734-től 1750-ig nehézsúlyú angol bajnok) vezette be azt a szabályt, hogy a menet az egyik bokszoló padlóra kerüléséig tartott, ill. ha 30 másodpercen belül nem sikerült felállnia, befejeződött a mérkőzés. Az új szabályok szerint tilos volt a padlóra küldött versenyzőt megütni vagy a dereka alatt megragadni.  

Az első díjbokszolónak, aki mintegy tudományos felkészültséggel űzte az ökölvívást, Daniel Mendozát (lásd Mendoza, Daniel) tartották, aki az 1780-as évek vége felé a lábmunkájával és balegyeneseivel újította meg a sportág technikáját. Utódja, „Gentleman” John Jackson sokat tett azért, hogy előkelőbb emberek is megkedveljék az ökölvívást. A XVIII. században, s majdnem a XIX. század végéig londoni bokszolók vezették az élmezőnyt, s ír, amerikai és ausztrál kihívóik csak ritkán veszélyeztették uralkodó helyzetüket.  A London Prize Ring új szabályait 1839-ben vezették be. Ezek szerint (1853-ban egyébként módosították őket) a meccseket 24 láb (kb. 7,3 m) oldalú, négyzetes alaprajzú, kötelekkel határolt szorítóban vívták. A menetekkel és a küzdelem végével összefüggő Broughton-féle szabályok megmaradtak azzal a módosítással, hogy a padlóra küldött versenyzőnek a maga erejéből - segédeinek beavatkozása nélkül - kellett feltápászkodnia. Betiltották a rúgást, a harapást, a szem nyomását, az öklelést és a mélyütést. 1867-ben bevezették a Queensberry márki-féle szabályokat; ezek eredetileg amatőrökre vonatkoztak, később már az egész sportágra. A London Prize Ring-szabályzat korszakának utolsó nagy alakja az amerikai John L. Sullivan volt. A Queensberry-szabályok szerinti első világbajnok James („Gentleman” Jim) Corbett lett, aki 1892-ben legyőzte Sullivant. Sullivan korszaka óta az USA lett az ökölvívás legfőbb otthona, már csak azért is, mert a bevándorlók állandó utánpótlásbázist teremtettek. A XX. század során újabb és újabb etnikumok adták a sportág csillagait. 1915-re az addig főleg a nehézsúlyban kiváló írek minden súlycsoportban az élre törtek. A zsidó ökölvívók az 1915-tõl 1930-ig terjedő időszakban szerepeltek kiemelkedően, de az 1920-as évektől az olasz származásúak is előtérbe kerültek. Már a XIX. században is voltak kitűnő fekete bokszolók, de gyakran kellett megküzdeniük a faji előítéletekkel. Ezeknek leküzdésében nagy szerepe volt Joe Louisnak, aki 1937-től 1949-ig volt nehézsúlyú bajnok, és rendkívüli népszerűségre tett szert. Utána már több fekete bőrű bokszoló lett nehézsúlyú bajnok, mint fehér. Az amerikai boksz hatása a XX. század folyamán a Fülöp-szigetekre és a latin-amerikai országokra is kiterjedt. A II. világháború után Kelet-Ázsiában is közkedveltté vált a sportág, az 1950-es években pedig az újonnan függetlenné vált afrikai országokban terjedt el. A XX. század második felében csak a nehézsúlyúak közt maradt meg az USA fölénye. Sem a XVIII. században, sem a XIX. század első felében nem voltak hivatalos súlyhatárok. A legtöbb jó ökölvívó azonban a ma nehézsúlyúnak nevezett kategóriában bokszolt, vagyis a 155 font (79 kg) fölötti. súlycsoportban. A többi súlycsoportot a XIX. század második felében állapították meg, s jelenleg nagyjából egységes álláspont érvényesül ebben a tekintetben. Eszerint a papírsúly felső határa 48 kg, a légsúlyé 51 kg, a harmatsúlyé 54 kg, a pehelysúlyé 57 kg, a könnyűsúlyé 60 kg, a kisváltósúlyé 63,5 kg, a váltósúlyé 67 kg, a nagyváltósúlyé 71 kg, a középsúlyé 75 kg, a félnehézsúlyé 81 kg, a nehézsúlyé 91 kg; az ezen felüli kategóriát az 1980-as évek óta „szupernehézsúly”-nak hívják. A profi ökölvívás szabályait a korai időszakban maguk a bokszolók határozták meg. Először az amatőrök alapítottak sportági szervezeteket: 1866-ban John Graham Chambers létrehozta az Amateur Athletic Clubot (nem csak ökölvívók számára), s innen származtak a Queensberry-szabályok. Brit felügyelő szervezetként az Amateur Boxing Association (ABA) 1880-ban alakult meg. Az USA-ban az évenkénti bajnoki küzdelmek 1888-ban indultak meg az Amateur Athletic Union (AAU) megalapításával. Az (amatőr) ökölvívás 1904-tõl kezdve olimpiai versenyszám. Vezető orgánuma jelenleg - 1946 óta - a Nemzetközi Amatőr Ökölvívó Szövetség. A Chicago Tribune c. újság 1926-ban ökölvívótornát kezdeményezett, ezt 1927 óta Arany Kesztyűknek (lásd ott) nevezik; az esemény az AAU-bajnokságot egészítette ki, s az ABA-bajnoksággal együtt sok későbbi profi ökölvívó pályafutása indult el itt. Az Egyesült Államokban 1920-ban alapították meg a National Boxing Associationt (Országos Ökölvívó Szövetség), ez 1962-ben felvette a World Boxing Association (Ökölvívó Világszövetség; WBA) nevet. Monopolhelyzete vezetett 1963-ban a World Boxing Council (Ökölvívó Világtanács; WBC) létrehozásához. Mindkét társulás világbajnoki mérkőzéseket szervezett, és 1965-től mindkettő megnevezte a maga világbajnokait (akik személy szerint ugyanazok is lehettek); ez szükségképpen a követelményrendszer felhígulásával járt. 1983-ban megalakult a harmadik hivatásos szervezet, az International Boxing Federation (Nemzetközi Ökölvívó Föderáció; IBF).  

A sportág mint üzlet első fénykora az 1920-as években kezdődött, egy amerikai impresszárió, Tex Rickard jóvoltából dollármilliós pénztári bevételeket ért el. Minden súlycsoport csatái népszerűek voltak, de a nehézsúly állt a figyelem középpontjában. Az első nagy ökölvívósztár Jack Dempsey volt, aztán sokáig Joe Louis uralkodott a ringben. Mire 1949-ben Louist detronizálták, megkezdődött a második népszerűségi hullám: igen sokan nézték a televíziós közvetítéseket. Az 1950-es évek után azonban egyre kevesebben mentek el a helyi mérkőzésekre, mert mindenkit az országos hírű bokszolók összecsapásai érdekeltek. A tévéközvetítések jócskán megnövelték a bevételeket. Az 1980-as években egy-egy nehézsúlyú bajnoki küzdelem már 15 millió dollárt meghaladó bevételt hozott. A XIX. század második felében népszerűvé váló amatőr bokszolásban megmaradt a kiütéses győzelem (knock-out) lehetősége: ha a padlóra került versenyzőre 10-et rászámolnak, veszít, de a hangsúly a pontozásra tolódott át: a versenybírák elsősorban a bevitt tiszta ütéseket vették számításba (a döntés kezdetben szubjektívabb volt, mint a XX. sz. végén). Idővel a pontozásos rendszer a hivatásos ökölvívásban is uralkodóvá vált: a győztes kiütéssel is nyerhet, de pontozással is. Ez utóbbi esetben a két sportoló végigbokszolja az előírt meneteket, míg a kiütés (esetleg a technikai knock-out, amikor is a mérkőzésvezető ítélete szerint az egyik fél már képtelen a küzdelem folytatására) azonnal véget vet a meccsnek. A pontozás rendje az amatőr, ill. profi mérkőzéseken különböző. Az amatőröknél mind az öt pontozóbírónak jeleznie kell a pontozógépen a bevitt ütéseket; a versenyző akkor kap pontot, ha az ötből legalább három pontozó érvényesnek ítélte az ütést. A pontokat a gép összesíti. A profi bokszban ezzel szemben váltakozó a pontozóbírák száma (de általában három), és minden egyes menetet külön-külön értékelnek úgy, hogy a szerintük jobbik versenyzőnek minden esetben 10 pontot adnak, a másiknak pedig teljesítményével arányosan kevesebbet, ill. ugyancsak tízet (ha a menetet döntetlennek látták). Ezeket a pontokat a vezető bíró összesíti. Benn a ringben csak egy bíró vezeti a meccset, a pontozóbírák száma viszont kettőtől ötig terjedhet. Az amatőr ökölvívásban a menetek száma 3, a hivatásosoknál 4-12, a profi világbajnoki mérkőzések pedig 12-15 menetesek. Mindegyik ökölvívó fogvédővel oltalmazza felső fogsorát. Amatőr meccseken a mérkőzésvezetőnek le kell állítania a küzdelmet, ha az egyik versenyző veszélyes sérülést szenvedett. Profi mérkőzéseken a bíró akkor vet véget a küzdelemnek, ha az egyik résztvevő képtelen a védekezésre. Mind az amatőr, mind a profi mérkőzéseken az ellenfelet a padlóra küldő versenyzőnek a számlálás megkezdése előtt az egyik, ún. semleges sarokba kell vonulnia. 

A magyar ökölvívók az eddigi olimpiákon összesen 10 aranyérmet szereztek, 1928-60 között minden olimpián legalább egyet. A tízből három győzelem (1948, 1952, 1956) fűződik minden idők legeredményesebb magyar öklözője, Papp László nevéhez, aki két amatőr, illetve profi Európa-bajnoki címet is szerzett, s 1964-ben veretlenül vonult vissza.

 

öttusa  

Más néven MODERN PENTATLON, öt különböző sportágat magába foglaló, összetett sportág. Az ókori görög olimpiai játékokon szereplő öt könnyű-, illetve nehézatlétikai számból álló pentatlon mintájára találták ki a XX. században. 1912 óta egyéni versenyt rendeznek belőle az olimpián (1952 és 1992 között csapatversenyt is tartottak). Az öt versenyszám a következő: 600 m-es lovas akadályverseny (a lovakat kisorsolják), körmérkőzéses párbajtőrverseny, pisztolylövés álló sziluettre, 300 m-es gyorsúszás és 4000 m-es terepfutás. Az eredményeket átszámítják pontokra, és az öt pontszámot összeadják. Az utóbbi időben az utolsó versenyszám, a futás előtt a pontszámot visszaszámítják időeredményre, és az addig elért pontszámnak megfelelő időközökben indítják a versenyzőket, hogy a futásban elsőként célba érő versenyző legyen egyben az összetett győztes is. A sportág felügyelőtestülete az Union Internationale du Pentathlon et Biatlon. Magyarországon hagyományosan kiemelkedő sportág az öttusa; a magyar sportolók 4-4 egyéni, ill. csapatgyőzelmet arattak az olimpiákon, továbbá 9 egyéni és 16 csapat-világbajnoki címet szereztek 1998-ig. A Magyar Öttusa Szövetség 1948-ban alakult meg. Lásd még hétpróba;

 

párbajtõr  

A  XIX. században kifejlesztett tőrtípus, ill. a vele űzött sportág. Az első versenyeken a vívók tompított párbajtőrrel egyetlen találatot igyekeztek az ellenfél bármelyik testrészén elhelyezni, figyelmen kívül hagyva a tőrvívás korlátozó szabályait. Az egytalálatos párbajtőr ma az öttusa egyik versenyszámaként él tovább. 1930-tól a nyeréshez szükséges találatok számát fokozatosan emelték. A modern párbajtőr 770 g súlyú, 110 cm hosszú szúrófegyver, pengehossza 90 cm. A meglehetősen merev penge keresztmetszete háromszögű; gombbal tompított éles hegyben végződik. A kézvédő kosár félgömb alakú; a tőréhez hasonló, csak valamivel nagyobb. Villanyjelzésű eredménymutatónál a párbajtőr hegye rugós szerkezetű, amely csupán 750 g vagy nagyobb erejű találatnál jön működésbe..A szerkezet akkor mutat együttes találatot, ha a két ellenfél 1/25 másodpercen belül találja el egymást. A párbajtőr olimpiai versenyszám; a magyar párbajtőrözők a XX. század végéig 2 egyéni és 3 csapatgyőzelmet szereztek az olimpiákon. Lásd még vívás.

 

pentatlon  

(görög: „öttusa”), ókori görög, öt könnyű-, illetve nehézatlétikai versenyszámból álló sportág; a 18. olümpiai játékoktól, azaz Kr. e. 708-tól kezdve szerepelt a négyévenként megrendezett pánhellén sportrendezvény műsorán. Az öt szám a sztadionfutás (kb. 200 m-es távon), a távolugrás, a diszkoszvetés, a gerelyhajítás és a birkózás volt. Nem ismeretes, hogy milyen módszerrel döntötték el a győztes személyét. A pentatlon alapötletét őrzi a mai sportok közül az öttusa, a háromtusa, valamint leginkább az atlétikai tíz-, ill. hétpróba, melyben a pentatlon eredeti számai közül négy is szerepel; a férfiaknál a síkfutás hossza 100 m, ill. 400 m; a nõi versenyszámban 100 m-es gátfutás és 200 m-es síkfutás van, a diszkoszvetést pedig súlylökés helyettesíti.

 

rackets  

Más írásmóddal RACQUETS, a fallabdához (lásd ott) hasonló, elsősorban angol nyelvterületen népszerű labdajáték; van egyéni és páros változata. A racets-pálya téglalap alakú, átlagos mérete 20 ´ 10 m. Talaja és négy fala teljesen sima; az utóbbiak közül három kb. 9 m magas, míg a negyedik csak feleannyi; e fölött helyezik el a tribünt. Az ezzel szemközti falon a talajtól 70 cm magasságban léc fut végig, ez az ún. játékvonal; fölötte, mintegy 3 m magasban van az adogatóvonal. Az ütő méretét nem szabályozzák, de általában kb. 75 cm hosszú, súlya 255 g. Katguttal húrozzák fel, fejrészének átmérője rendszerint 18-20 cm; a labda átmérője 2,5 cm, súlya nem egészen 30 g. A játékosnak úgy kell visszaütnie a labdát, hogy az egyáltalán ne, vagy csak egyszer érjen talajt, és eltalálja a falat a játékvonal (szervánál az adogatóvonal) fölött. Hiba, ha a labda a játéktéren kívülre (a tribünre vagy a fedőhálóra) kerül, az ellenfél ruháját vagy testét találja el, ilyenkor az ellenfél kap pontot. Az ütésfajták a teniszéihez hasonlatosak, de az ütések irányát sokkal ravaszabbul kell megválasztani. Egy-egy játszma 15 nyert pontig tart; ha az egyik fél eléri ezt, akkor ún. ászt könyvelhet el. Pontot (a röplabdához hasonlóan) csak az adogató (vagy partnere) szerezhet, ezért a fogadónak védhetetlen ütést kell bevinnie ahhoz, hogy átvegye a szerválást és a pontszerzés lehetőségét. Páros játékban a partnerek felváltva adogatnak, és az ellenfél csak akkor veheti át a szerválást, ha már mindketten hibáztak. A szerva érvénytelen, ha a labda az adogatóvonal alatt éri a falat. Ha egy játszma 13:13-ra áll, a fogadó kinyilváníthatja, hogy 18 vagy 16 pontig óhajt tovább játszani. 14:14-es állásnál pedig 17 pontnál szabhatja meg a végét. A játszmák száma egyéniben öt, párosban hét. A játékkal eredetileg a börtönök lakói ütötték el az időt; a harrow-i magániskolában először 1822-ben játszották. A sportág az 1860-as és 1870-es években élte fénykorát Angliában, de ennél korábban terjedt el Kanadában és az Egyesült Államokban, majd Indiában, Málta szigetén és Argentínában tett szert némi népszerűségre. Az 1887-ben felavatott londoni Queen's Club lett a játék leghíresebb színhelye. 1888-ban kiírták az amatőr bajnokságot; a páros rackets-mérkőzések bajnokságsorozata 1890-ben indult. A szabályokat első ízben 1890-ben foglalták írásba, a szövetség 1907-ben alakult meg. A sportág az I. világháború után hanyatlásnak indult, bár 1928 óta időről időre nemzetközi (angol-amerikai) kupamérkőzéseket rendeznek.

 

rali  

Más írásmóddal RALLYE vagy RALLY, autók közúti, illetve terepversenye, melynek során a vezető és navigátora megkísérli az egyes ellenőrző pontok között követni az előre kijelölt útvonalat, melyet azonban maguk a versenyzők általában csak közvetlenül a start előtt tudnak meg. A raliversenyzés 1907-ben kezdődött; ekkor Pekingtől Párizsig kellett megtenniük a résztvevőknek a kb. 12 000 km-es utat. A leghíresebb a monte-carlói rali (különböző starthelyekkel). Ezt 1911 óta a háborús esztendők kivételével megszakítás nélkül minden évben megtartják. A II. világháború után a sportág nagy népszerűségre tett szert Európában és másutt, s egyre több nemzetközi versenyt rendeznek, köztük hétvégi vetélkedőket, nemegyszer helyi egyesületek, olykor nagyobb szervezetek szponzorálásával. A rendszeresen megtartott ralik leghosszabbika a 6000 km-es távot is meghaladó Kelet-afrikai Szafári, melyet első ízben 1953-ban futottak. Volt már ennél hosszabb távú rali is, nevezetesen 1977-ben, a London-Sydney útvonalon (kb. 31 000 km).

 

ritmikus sportgimnasztika  

A tornával rokon, korábban ahhoz is sorolt, de ma már önállóan számon tartott sportág kizárólag női versenyzők számára, akik a gyakorlatokat valamilyen kéziszerrel (kötél, karika, labda, buzogány, szalag) végzik el, éspedig zenekísérettel; ennyiben a sportág a torna és a tánc elemeinek ötvözete. A XVIII. században alakult ki, és bár művelői már 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban is tartottak egyéni és csoportos bemutatókat, az olimpia műsorára csak 1984-ben vették fel. A sportág versenyzői számára világbajnokságot kétévenként rendeznek 1963 óta. Egy-egy kéziszerrel a gyakorlat időtartama egyéni versenyzők számára 1-1,5 perc, a csapatversenyeken viszont 2,5-3 perc, hat kéziszerrel. A gyakorlatokhoz használt kötél hossza a versenyző testmagasságától függ; a műanyagból vagy fából készült karika belső átmérője 80-90 cm; a 18-20 cm-es gumilabda minimális súlya 400 g; a buzogány 40-50 cm hosszú és legalább 150 g súlyú; a szaténszalag szélessége 5 cm, hossza 6 m, s egy vékony, rugalmas, 50-60 cm hosszúságú bothoz kapcsolódik. A kéziszerek színe tetszés szerinti, arany-, ezüst- vagy bronzszínű azonban nem lehet. Az élvonalbeli nemzetközi sportgimnasztikában nincsenek kötelező gyakorlatok, de a résztvevőktől két (az olimpiákon három) igen látványos gyakorlatot követelnek meg, s a nehézségi fokok száma gyakorlatonként hat. A pontozásban sokkal többet számít a művészi kivitel - az eredetiség a kezdeményezésben és a végrehajtásban, a mozdulatok folyamatossága, a kézmozdulatok kidolgozottsága és a megfelelő arckifejezés -, mint az akrobatikus elemek.

 

rögbi  

Labdajáték és sportág; professzionális mérkőzésein 13, amatőr mérkőzésein 15 tagú csapatok csapnak össze. A labda tojás alakú, 400-440 g-os (a hivatásos játékban valamivel könnyebb). Rokon a labdarúgással és az amerikai futballal. A labdát a játékosok rúghatják, kézben vihetik vagy dobhatják, de nem dobhatják vagy üthetik az ellenfél alapvonala felé. A játék jellemzői az oldalpasszok, a szerelések és a buli (scrumage), amikor is - többnyire a szabálytalanság helyén - a két fél csatárai összekapaszkodva egymásnak feszülnek, majd megpróbálják megszerezni a közéjük dobott labdát. A játék célja a pontszerzés. Gólnak azt nevezik, ha a játékos az ellenfél alapvonalán túl teszi le a labdát (ez az amatőr rögbiben 4, a profiban 3 pontot ér). A gólt követő jutalomrúgással további 2 pont érhető el. Droprúgásnak nevezik és általában 3 ponttal jutalmazzák, ha a játékos a kézből ejtett labdát átrúgja a H alakú kapu felső szárai között. Szabadrúgásból büntetőgól szerezhető. A hagyomány szerint a rögbi szülőhelye Anglia: 1823-ban a warwickshire-i Rugby iskolájában az egyik futballista nem rúgta el a labdát, hanem kézbe vette, és rohanni kezdett vele. Az 1863-ban megalakult Labdarúgó Szövetség (Football Association) ezt tiltotta, de a futballnak ez a formája növekvő népszerűségre tett szert az iskolákban, ezért 1871-ben létrejött a Rögbiunió (Rugby Football Union). Ez szabványosította a játékszabályokat, s így lehetővé vált a játék gyors elterjedése a Brit-szigeteken és a Nemzetközösség országaiban. 1934-ben megalakult a FIRAL (Fédération Internationale de Rugby Amateur), mely a nemzetközi amatőr tornák felügyelő szervezete ma is. A hivatásos rögbi története 1895-ben kezdődött, ekkor 22 észak-angliai klub kivált a Rögbiunióból, és új testületet hozott létre, amelyet 1922 óta Rögbiligának (Rugby Football League) neveznek. Ez elsősorban a professzionális csapatokat tömöríti, míg a Rögbiunió ma is az amatőröket. A két egyesülés szabályai között csekély az eltérés; a pályák mérete azonos. Professzionális mérkőzéseket ma főként Észak-Angliában, Ausztráliában, Új-Zélandon és Franciaországban játszanak. A hivatásos és az amatőr csapatoknak egyaránt van világbajnokságuk. Héttagú csapatok is játsszák a rögbit; ez a sportág leegyszerűsített formája. A csapatok ilyenkor három csatárból és négy védőjátékosból állnak. A „hetes rögbit” 1883-ban találták fel Skóciában, s igen nagy népszerűségre tett szert Ázsiában és a Csendes-óceán partvidékén. A „hetes” rögbi-világbajnokságot 1993 óta rendezik meg.

 

rönkgörgetés  

Más néven RÖNKPÖRGETÉS, angolul BIRLING, az észak-amerikai favágók szabadtéri sportja. Kanada délkeleti, illetve az USA északkeleti részén keletkezett. A tavaszi faúsztatások idején, amikor a farönköket a folyón lefelé küldték a fûrészmalmokba, a favágóknak kellett haladás közben rendezniük a rönkök mozgó szőnyegét. Egyik rönkről a másikra ugrálva igazgatták az úszó fát, hogy a mozgás folyamatos legyen, és a folyókanyarok, homokpadok, sziklaszorosok, a folyón úszó „idegen” fák ne idézzenek elő torlódást. Itt két-két versenyző ráugrik a vízen úszó rönkre, lábukkal gyorsan forgatják, gyorsan megállítják és ellenkező irányba pörgetik azt; a cél az, hogy az ellenfél kibillenjen egyensúlyából, és a vízbe essék. Aki három kísérletből kétszer vízbe tudja ejteni az ellenfelét, az megnyeri a meccset. A rönkgörgetésnek is vannak szabályai és bajnokságai. A versenyzők eredeti munkaruhában vetélkednek: levágott nadrágszárú kezeslábasban vagy farmernadrágban, gyapjúingben, magas szárú, tüskés talpú csizmában. Az első hivatalos rönkgörgető versenyt 1888-ban rendezték meg; Omahában 1898-ban már „világbajnoki” tornát rendeztek. A rönkgörgetés mint sportág a XX. században kiment a divatból, de látványosságként megmaradt: folyóparti vásárokon ma is tartanak ilyen bemutatókat.

 

röplabda  

Labdajáték és sport, melyben két hattagú csapat játszik egymás ellen. A játékosok csak kézzel továbbíthatják a 16-21 dkg súlyú, 65-67 cm kerületű labdát a pálya közepén, fejmagasság fölött kifeszített háló túloldalára, éspedig lehetőleg úgy, hogy talajt érjen, mielőtt az ellenfél bele tudna ütni. A labda átütése előtt a csapat legfeljebb háromszor érintheti a labdát - kivéve a nyitást, amikor azt azonnal a másik térfélre kell ütni. Története és szervezetei. A röplabda fedettpályás sportágként indult; 1895-ben találta fel az amerikai Williams G. Morgan. Õ „mintonette”-nek nevezte el a játékot, később azonban egy massachusettsi egyetemi tanár javaslatára a mai elnevezése (angolul: „volleyball”) honosodott meg, a lepattanás nélküli visszaütésre (volley, „röpte”) utalva. A játék szabályzatát elsőnek Morgan foglalta írásba: nyomtatásban 1897-ben jelent meg a YMCA kiadásában. A játék hamarosan igen népszerű lett mind a fiúk, mind a lányok között az iskolákban és a játszótereken, de a fegyveres erőknél is elterjedt, majd éppen az amerikai katonák honosították meg az I. világháború idején Európában. A sportág világszervezete, a Fédération Internationale de Volleyball (FIVB) 1946-ban jött létre. Ennek a XX. század végén már több mint 200 nemzeti szövetség a tagja, beleértve az 1946-ban megalakult Magyar Röplabda Szövetséget is. Az első nemzetközi röplabdatornát 1913-ban, a manilai Távol-keleti Játékokon rendezték. Az FIVB támogatta világbajnokságokat a férfiaknak 1949-től, a nőknek 1952-től rendezik meg négyévente; 1964-től, amikor a röplabda olimpiai sportág lett, a világbajnokságokra az olimpiák közé eső páros években kerül sor. A sportág talán a volt Szovjetunióban és a Távol-Keleten vált a legnépszerűbbé, de szerte a világon sokan űzik és kedvelik. 

Szabályok. A röplabdajáték fedett pályán és szabadtéren egyaránt játszható. Félig-meddig önálló változat a strandröplabda. A teremröplabdát sima padlófelületű, 9 m széles és 18 m hosszú pályán játsszák, amelyet két egyenlő részre (térfélre) oszt a középvonal; ezt játék közben egyetlen játékos sem lépheti át (de akár lábbal, akár kézzel megérintheti). Mindkét térfélen a középvonallal párhuzamosan, attól 3 m-re húzódik a támadási vonal; ennek a 6 játékos elhelyezkedését szabályozó állásrendben van szerepe. A pályát az ún. kifutó veszi körül; ennek az alapvonal mögötti része a nyitóterület. A középvonal fölé van kifeszítve a 10 m hosszú, 1 m széles háló, melynek teteje a férfiak mérkőzésein szabvány szerint 243 cm-re, a női meccseken 224 cm-re van a talajtól. Ennek mindkét szélén 80 cm magas, a hálótartó rudakkal párhuzamos „antennák” jelzik a játékvezetők számára a pálya szélének függőleges vetületét; a magasan megütött labda csak akkor maradhat játékban, ha nem hagyja el az antennák jelölte zónát. Az ütések érvényességét a játékvezetők ítélik meg: a hálóval egy vonalban, emelvényen ülő vezetőbíró és a vele szemben, a hálótartó rúdnál álló segítője, ill. a vonalbírák (hivatalos mérkőzéseken négyen). Nem hivatalos röplabdamérkőzéseken a csapatok létszáma tetszőleges, de a hivatalos meccseken egy-egy csapat hattagú; a játék kezdetén az állásrendnek megfelelően mindkét csapatban a három támadójátékos a hálónál (azzal szemben) helyezkedik el, a három védő pedig a pálya hátsó területén; az ő ütéseik korlátozására szolgál a támadási vonal. A játék a nyitással kezdődik: ilyenkor a jobb oldali védő a nyitásterületről átüti a labdát az ellenfél térfelére. Az ellenfél fogadja az ütést, azaz megpróbálja legfeljebb három érintés után visszajuttatni a labdát a nyitó csapat térfelére. Játék közben a labda nem érhet talajt; a labdát egyik játékos sem foghatja meg, nem tarthatja magánál; egy játékos nem érintheti a labdát egymás után kétszer, sem csípőn aluli testrészével; senki sem érhet hozzá a hálóhoz. A csapatnál addig marad a nyitás joga, ameddig folyamatosan pontot szerez (azaz nem hibázik, vagy nem követ el szabálytalanságot), ill. amíg nem nyeri meg a játszmát. A játszma 25 nyert pontig tart (de legalább 2 pont különbséggel kell megnyerni), ill. az esetleges ötödik, döntő játszmában, a 2-2-es állás utáni ún. tiebreakben 15 pontig. A meccs akkor ér véget, ha valamelyik csapat három játszmát megnyert. A játék eredeti szabályai szerint pontot csak a nyitó csapat szerezhetett, azaz hiba esetén nem veszített pontot, csupán átadta a nyitás jogát az ellenfélnek. Így hosszú percek telhettek el a mérkőzésből bármelyik fél pontszerzése nélkül, ezért a játék felgyorsítása érdekében az 1990-es években bevezették azt az új szabályt, hogy a nyitó csapat rontás esetén nemcsak átadja a nyitás jogát ellenfelének, hanem pontot is ítélnek ellene. Így a játszmák időtartama általában 18-25 perc között marad, míg korábban 58 perces játszmára is volt példa. 

Nyitásváltáskor az addigi fogadó csapat lesz a nyitó csapat, az állásrenden belül pedig ún. forgást végeznek az óramutató járásával megegyező irányban, így az addigi jobb oldali támadóból lesz jobb oldali védő, s neki kell adogatnia. Egy- egy   játszmában hatszor lehet cserélni (akár úgy, hogy mind a hat játékost lecseréli az edző, akár úgy, hogy hármat cserél le, ill.  vissza); ez alól jelent kivételt a bármikor be-, illetve lecserélhető liberó (neki megkülönböztető színû mezt kell viselnie), aki nem nyithat, nem sáncolhat (ez a műszó a játéknak azt a gyakori elemét jelöli, hogy 2-3 játékos védekező céllal egyszerre ugrik magasra a hálónál, és kinyújtott karjával próbál sáncot formálni az ellenfél labdája előtt), továbbá nem játszhat támadót. 

Strandröplabda. A sportágnak ezt a változatát - mint elnevezése is mutatja - rendszerint mély, homokos talajon játsszák, és a csapatnak nem 6, hanem csupán 2-2 tagja van; a szabályok egyébként ugyanazok, mint a röplabdában. A játéknak ezt a változatát Kaliforniában találták fel az 1930-as években. Az első hivatalos tornát 1948-ban rendezték meg Santa Monicában. Az első világbajnokság (1986) színhelye Rio de Janeiro volt. 1996-ban a strandröplabda felkerült a nyári olimpia műsorára.

 

rövidtávfutás  

Más néven VÁGTA vagy SPRINTFUTÁS; atlétikai versenyszámok csoportja; a hagyományos vágtaszámokban, 100, 200 és 400 méteren, ill. 110, 220 és 440 yardon a sportolók teljes vagy majdnem teljes lendülettel, hosszú lépésekkel futnak. Nem tekinthető szorosabban vett vágtaszámnak, de rövid távú a 100, ill. 110, valamint 400 méteres gátfutás is, továbbá idesorolják a rövid távú váltószámokat (4 x 100 m, 4 x 400m). Kb. 200 m volt az ókori olimpiák legelső műsorszámának, a stadionfutásnak a távja is. A versenyeket kijelölt pályákon futják, a versenyzők nem hagyhatják el pályájukat futás közben. A futók eredetileg álló helyzetből indultak, 1884 óta azonban guggoló helyzetből, a lábukat a rajttámlának támasztva. A rajtjelzést pisztolylövés adja meg; a legnagyobb sebességet (több mint 40 km/órát) általában 55 és 65 m között érik el a legjobbak. Ezután a sebesség némiképp csökken a kifáradás miatt. A fontosabb 200 és 400 méteres versenyeket ovális (pontosabban egy, illetve két egyenes és félkörös szakaszból álló) pályán futják, a rajtvonalak elhelyezése ezért lépcsőzetes, vagyis minél kijjebb van a pálya, annál előrébb helyezkedik el a rajtvonal, hogy a versenyzők futotta távolság egyenlő legyen. Ezért a versenyző - főleg 400 méteren - csak akkor látja tisztán a többiekhez viszonyított helyzetét, amikor a célegyenesbe, azaz az utolsó 100 méterhez érkezik. 200 és 400 méteren tehát nemcsak a sprinter gyorsaságának és kitartásának van nagy jelentősége, hanem annak is, hogy meg tudja-e ítélni: megfelelő iramban fut-e. Lásd még atlétika.

 

rúdugrás  

Atlétikai versenyszám, amelyben a versenyző egy rúd segítségével igyekszik átugrani az egyre magasabbra helyezett lécet. Eredetileg gyakorlati célból - árkok, patakok, kerítések átugrására - használták a rudat, s az atlétikai versenyszám csak a XIX. század közepén alakult ki. A rúdugrók a versenyen három esélyt kapnak minden (centiméterekben meghatározott) magasság átvitelére. A két függőleges támasztékra könnyen ráillesztett léc érintéstől is leeshet. A magasságot fokozatosan növelik, s az a versenyző, akinek harmadszor sem sikerül átvinnie egy adott magasságot, kiesik. Az a győztes, aki a legnagyobb magasságot átugorja. Holtverseny esetén az nyer, aki kevesebb kísérletre ugrotta át a legnagyobb magasságot, illetve akinek a legkevesebb kísérlete volt a verseny folyamán. A rúd anyaga tetszés szerinti (az 1960-as évek eleje óta az üvegszál a

Oldal: Sportágak O, P, R, S
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat