AEROBIC
Testedző módszer, melyet a test oxigénfelvételének hatékonyabbá tételére fejlesztettek ki. A tipikus aerobic gyakorlatok (pl. járás, futás, úszás, táncolás és kerékpározás) a szív és tüdő aktivitását elég hosszan fokozzák ahhoz, hogy a szervezetben jótékony változások menjenek végbe. Az aerobic edzés akkor hatékony, ha hetente legalább háromszor végzik. A gyakorlatot végzők pulzusszámát minden alkalommal legalább 20 percig az edzési szintjükre kell emelni. Lásd testedzés Az aerobic koncepcióját Kenneth H. Cooper orvos dolgozta ki, és népszerűsítette Aerobics (Aerobik; 1968), valamint The Aerobics Way (Az aerobic-módszer; 1977) című könyveiben. Cooper rendszere ponttáblázatok segítségével határozza meg a különböző korcsoportokban az egyes gyakorlatok aerobikus értékét. A résztvevők a gyakorlatok minőségénék és mennyiségének javításával párhuzamosan a pontrendszer segítségével lemérhetik kondíciójuk javulását.

AGARÁSZAT
Vadak űzése kutyákkal, amelyek az állatot nem a szimatukkal, hanem a szemükkel követik. A modern, szervezett agarászversenyeken egy futamban két agár üldöz egy nyulat. A kutyákat teljesítményük, illetve sikerességük szerint értékelik: pontokkal jutalmazzák, ha elhagyják a másik kutyát vagy utolérik a nyulat, ha derékszögben vagy annál kisebb szögben térítik el, ha elkapják és ha megölik az állatot. Az agarászatról Kr. e. 150 k. részletes leírást adott Künegetikosz című művében Arrianosz görög filozófus és történetíró. A XVI. sz.-ban Agliában, Írországban és Skóciában igen népszerűvé vált az agarászat. Az első szabálykönyvet Thomas Howard, Norfolk hercege állította össze, s ebben lefektette a sportág máig érvényes alapjait. Az első ismert agarászklub 1776-ban, Swaffhamben jött létre Lord Orford jóvoltából. A Waterloo Kupát, a legfontosabb agarászversenyt 1836-ban alapították, és azóta minden évben megtartják az Altcar Klub szervezésében, Liverpool mellett. Az esemény a liverpooli Waterloo Hotelről kapta nevét, itt gyűltek össze az első szervezők. A Nemzeti Agarászati Klub 1858-ban alakult meg. Az Egyesült Államokban a XIX. sz. elején terjedt el az agarászat. A sportágat az Amerikai Agarászati Egyesület irányította 1886-1906-ig, ekkor jött létre a Nemzeti Agarászati Szövetség (NCA). A szövetség tavaszi és őszi versenyeket rendez a Kansas állambeli Abilene mellett. A műnyulat alkalmazó kutya- vagy agárverseny mint sport az agarászatból fejlődött ki.

AGÁRVERSENY
Agarak versenyzése körülzárt versenypályán, ahol egy elektromosan vezérelt és meghajtott műnyulat üldöznek. Az agárverseny elődje az agarászat, amelyben a kutyák eleven nyulat üldöznek (s a vadat inkább a szemükkel követik, mint a szimatukkal). Az első agárversenyt 1919-ben O. P. Smith mutatta be a kaliforniai Emeryville-ben, és ugyanebben az évben az első versenypályát is itt nyitották meg. A sportágat Angliában 1926-ban vezették be, és ott sokkal népszerűbbé vált, mint az Egyesült Államokban. Később az agárverseny Írországban, Belgiumban és Mexikóban is elterjedt. Angliában alkalmanként általában nyolc futamot rendeznek. Az 1928-ban alapított irányító testület, a Nemzeti Agárverseny Klub (National Greyhound Racing Club) a versenytávokat 210 m és 1100 m között állapította meg a sík terepen rendezett, illetve gátversenyeknél. Rendszerint legfeljebb hat agár vesz részt egy futamban, amelyet füvön futnak le. A legtöbb versenyt este, villanyfénynél tartják. Az Egyesült Államokban az agárversenyek Kaliforniában kezdődtek, de az 1920-as évek közepére a sportág keleti irányban egészen Floridáig elterjedt. Az 1990-es évekre az agárversenyek látogatása sok államban népszerű időtöltéssé vált. Az Egyesült Államokban az agárversenyeket állami bizottságok felügyelik. Minden futamban nyolc kutya versenyez, és egy programban akár 10 vagy 11 futam is lehet. Az Egyesült Államokban a versenypályák homokkal és agyagos földdel borítottak, és rendszerint 400-600 m hosszúak. A fogadás, az agárversenyek legfontosabb eleme az országok többségében totalizatőr (pari-mutuel) rendszerben történik. Lásd még agarászat

AIKIDÓ
(japán: a lelki harmónia megteremtésének útja), olyan önvédelmi rendszer, ami nagyon hasonlít a dzsúdó és a dzsiudzsicu küzdési módjához a dobási és csavarási technikák tekintetében, valamint abban, hogy a cél itt is a támadó erejének és lendületének saját maga ellen való fordítása. Létfontosságú idegközpontok megszorítása szintén alkalmazott technika. Az aikidó elsõdleges célja ugyanúgy az ellenfél megfékezése és nem megsebesítése vagy megölése, mint a karate vagy a dzsiudzsicu esetében, de számos technika itt is halálos lehet. Az ellenfél támadásának kivédésében az aikidó a teljes lelki nyugalom elérését és a test fölötti teljes ellenõrzést teszi első helyre. Akárcsak a többi keleti harcművészet, küzdősport esetében az udvariasságra és tiszteletadásra nevelés az edzések szerves részét képezi. Az aikidó alaptechnikája a XIV. sz.-i Japánból származik, a modern, rendszerezett technikát Ueshiba Morikei japán harcművész alakította ki a XX. sz. elején. Az aikidó nem támadó sport. Ueshiba szerint a védekezés művészete, az ellenfelek nem érinthetik meg egymást. A harcművészet versenyszerű formáját (amit Tomiki aikidónak neveznek) Ueshiba tanítványa, Tomiki Kenji fejlesztette ki. A támadó fél úgy próbál pontokat elérni, hogy gumiból vagy fából készült késsel éppen csak érintse az ellenfelet; a védekező fél ezt akarja elkerülni, és ha lehet, az ellenfelet lefegyverezni. A versenyzők felváltva támadnak és védekeznek. Lásd még: távol-keleti harcművészetek

AKADÁLYFUTÁS
A könnyűatlétikában egy akadályokkal nehezített pályán rendezett futóverseny. A pályán a következő akadályok találhatók: vizesárkok, nyitott árkok és akadályok. A sportág eredete az Oxfordi Egyetemen 1850-ben rendezett futóversenyig nyúlik vissza. Olimpiai futószámként már 1900 és 1908 között is szerepelt. Szabványos méretét 3000 m-ben, illetve a 400 m-es pályán hét és fél körben határozták meg az 1920. évi olimpián. A szabványos pálya futóinak 7 vizesárkot és 28 akadályt kell átugraniuk. Az akadályok 0,914 m magasak, közülük egy közvetlenül az 1,115 m2 területű vizesárok előtt található.

AKADÁLYVERSENY
A lóversenyek egyik formája, akadályokkal nehezített pályán. Bár eredete Xenophónig (Kr. e. IV. sz.) nyúlik vissza, angol elnevezése (steeplechase) a rókavadászok által a XVIII. sz.-i Írországban, természetes terepen rögtönzött versenyek nevéből származik, amelyeken a templomtornyok csúcsai (angolul steeple) szolgáltak a pályán tájékozódási pontokként. Az akadályverseny eltér a gátversenytől, amelyben az akadályok vagy gátak elmozdíthatók. Az akadályversenyzés volt sokáig a lovastisztek legkedveltebb sportja. Ma is népszerű Angliában, Franciaországban és Írországban, valamint kisebb mértékben az Egyesült Államokban. A versenyen megkívánt állóképesség miatt az érett lovakat részesítik előnyben, és nem ritka a 10 éves vagy még idősebb lovak versenyzése sem. Sok akadályversenyző ló „félvér”, (ezt a fogalmat bármely, nem tiszta telivér lóra alkalmazzák). A leghíresebb akadályverseny a Grand National, amelyet évente az angliai Aintree-ben, Liverpool mellett rendeznek meg egy 7180 m hosszú, mintegy 30 akadállyal tarkított pályán. Több ízben is olyan ló nyerte meg a versenyt, amely 79 kg súlyt vitt a hátán. További akadályversenyek az Irish Grand National és a Grand Steeplechase de Paris. Az egyik amerikai akadályversenyt, a Maryland Hunt Cup-ot először 1894-ben tartották meg a Maryland állambeli Glyndonban. Híres még a pardubicei (Csehország) akadályverseny is.

AKROBATIKA
(görög: „lábujjhegyen járni” vagy „felmászni”), az ugrás, a torna és az egyensúlyozás ősi és különös művészete; később kiegészült bizonyos segédeszközök használatával, amilyen a rúd, az egykerekű bicikli, a labda, a hordó, a kifeszített kötél, az ugróasztal és a lengő trapéz. Amikor 1859-ben J. Léotard feltalálta a lengő trapézt, és Blondin átsétált a Niagara-vízesés fölött egy kifeszített kötélen, a közönség érdeklődése újra felélénkült a légtornászok és akrobaták iránt. Míg a trapéz korábban ismeretlen eszköz volt, kötéltáncot már az ókori görögök is láttak. A századfordulóra az akrobatika a cirkusz fontos alkotóelemévé vált. 1900 körül a Schefferek, Craggek, Hanlon-Volták, Sandow, Lauck és Fox, Cinquevalli, Caicedo és a Potterek voltak a legnépszerűbb európai, ill. amerikai akrobaták. Később a lengő trapézon a Concellók és Codonák, a feszített drótkötélen Con Colleano tudása és bátorsága, zsonglőrként pedig Enrico Rastelli bűvölte el a közönséget. A XX. század közepének legismertebb akrobatái a Wallendák, egy német származású légtornász család tagjai voltak. Az akrobatikát és a tornát hagyományosan a kelet-európai artisták uralták. Az akrobatikát vásártereken, cirkuszokban és színházakban mutatják be, s rokonság fedezhető fel a modern gimnasztika mozdulatai és bizonyos színházi műfajok, pl. a pekingi opera egyes elemei és az akrobatika között.

ALPESI SÍZÉS
Sízési technika, amely a XIX. sz. végén és a XX. sz. elején alakult ki Közép-Európában, az Alpok hegyes terepein. A modern versenysízést gyorsasági és technikai versenyszámokra szokták felosztani, az előbbihez a lesiklás (lásd ott) és a szuper óriás műlesiklás vagy más néven szuper-G, az utóbbihoz a műlesiklás és az óriás műlesiklás tartozik. A gyorsasági számoknál a versenyt egyszerű lesiklópályákon rendezik, amelyek hosszabbak, meredekebbek és gyorsabbak, viszont kevesebb rajtuk az irányváltozás. A technikai számokban a síző jó manőverező-képessége a fontos az egymáshoz közeli kapukkal jelölt pályákon; győztesnek azt hirdetik ki, aki két futamban, két különböző pályán a legalacsonyabb összesített időt éri el. Az alpesi összetett verseny egy lesikló és egy műlesikló versenyszámból áll, a győztes a legalacsonyabb összetett időt elérő versenyző. A sportág egész világra kiterjedő szervezete, a Nemzetközi Sí Szövetség (Fédération Internationale de Ski) a lesiklást 1930-ban ismerte el hivatalosan; az első lesikló és műlesikló világbajnokságot 1931-ben rendezték meg. Az alpesi versenyszámok először az 1936. évi téli olimpia műsorán szerepeltek. Lásd még sízés

ALPINIZMUS
Sportszerű magashegymászás. Az Alpokban kezdődött, innen az elnevezés is. Alpinista teljesítménynek számít a nemzetközileg elfogadott értékelés szerint minden olyan túra, amelyet nyáron 2000, télen 1500 méter felett teljesítenek. A magyar hegymászók az alapismereteket a hazai mászóiskolákban sajátítják el. Ezután a Magas-Tátra a fő edzőterület. Az Alpok 4000 méteresei után 1967 óta vesznek részt magyarok is a volt Szovjetunió Pamír hegységében évente megrendezett nemzetközi táborozáson.

AMERIKAI FUTBALL
Az Egyesült Államokban népszerű játék, amelyet két, tizenegy tagú csapat játszik egy téglalap alakú, mindkét végén kapuval ellátott,pályán. Mindkét csapat vagy az ovális labdának az ellenfél gólvonala mögé juttatásával (ez kézben vagy a labda csapattársnak dobásával történhet), vagy a kapufák közé, a keresztléc fölé rúgásával próbál pontokat elérni. A csapatnak a labdát kb. 9,14 m-t (10 yardot) kell előre juttatnia négy kísérlettel (down). A pályán védekezõ és támadó csapatok váltják egymást, aszerint, ahogy a labdát éppen melyik oldalon birtokolják. Az amerikai futball a XIX. sz.-ban alakult ki a rögbi és a futball keverékeként. Az Egyesült Államok első egyetemközi futballmérkőzésének a Princeton Egyetem és a Rutgers Egyetem között 1869-ben, New Brunswickban (New Jersey állam) lejátszott mérkőzését tekintik. Akkoriban a játék még jobban hasonlított az európai futball (soccer) stílusára, amelyre a rúgás jellemző, mint a modern (amerikai) futballra; egy csapatban 25 játékos szerepelt, és a játékot inkább gólokkal (azaz a labda kapufák közé, a keresztléc fölé rúgásával), mint az úgynevezett touchdownokkal (azaz a labda gólvonal mögé juttatásával) lehetett megnyerni. A játék első „egyetemi” szabályait a Princeton, a Yale, a Columbia és a Rutgers Egyetem alkotta meg 1873-ban; és nem sokkal ezután indult fejlõdésnek a futball tiszta amerikai változata. Walter Camp újításai alapvetőek voltak az amerikai futball fejlõdésében. 1880-ban Camp a rögbiben ismert „rakás”-t (scrum) felcserélte az ún. összefutásra vagy dulakodásra (scrimmage), az irányító középhátvédet (quarterback) kulcspozícióba tette, és a csapat játékosainak számát 15-ről 11-re csökkentette. Ugyancsak ő alkotta meg a ma használatos alapfelállásokat, valamint bevezette a kísérletek (down) és az ún. elnyert yardok pontozási és mérési rendszerét. Az ütközés szabályait is liberalizálta. Bár ezek az intézkedések a sportág biztonságosabbá tételét célozták, a játék erőszakos jellege megmaradt, s a halálesetek és sérülések sorozata arra indította Theodore Roosevelt elnököt, hogy további változtatásokat követeljen a szabályokban. Az ezután alkotott szabályok már tartalmazták az előrepasszolás lehetőségét, az új felállásokat, és megtiltották a nyitott karral való lökést. Az amerikai egyetemközi versenyek irányítására 1910-ben megalapították a Amerikai Főiskolai Atlétikai Szövetséget (National Collegiate Athletic Association - NCAA). Népszerűvé váltak a vezető egyetemi és főiskolai csapatok között lejátszott idény (alapszakasz) utáni vagy más néven „bowl”, tulajdonképpen kupadöntő mérkőzések. Ma ezek közé tartozik a Rose Bowl (Pasadena, Kalifornia), az Orange Bowl (Miami), a Sugar Bowl (New Orleans), a Sun Bowl (El Paso, Texas), a Cotton Bowl (Dallas, Texas) és a Gator Bowl (Jacksonville, Florida). A profi futball a televíziónak a II. világháború utáni elterjedésével vált az egyik legnépszerûbb amerikai sporttá. 1922-ben az Amerikai Futball Szövetséget (American Football Association) Nemzeti Futball Liga (National Football League - NFL) néven újjászervezték, ez ma is a hivatásos játék vezető szervezete. 1959-ben létrehozták a rivális Amerikai Futball Ligát (American Football League - AFL), de egy 1966-ban aláírt megállapodás a két ligának 1970-ben NFL néven történt egyesüléséhez vezetett. Az NFL jelenleg két részből áll, az Amerikai és a Nemzeti Főcsoportból (American Conference, ill. National Conference); a főcsoportok győztesei a Super Bowl-döntõn a bajnokságért küzdenek. Az 1980-as évek elején megalakult USA Futball Liga (U. S. Football League - USFL) veszélyeztetni látszott az NFL szervezetét, de mindössze három idény után megszűnt.

ASZTALITENISZ
Más néven PINGPONG, alapjaiban a teniszhez hasonlító labdajáték. A sík felületű asztalt, amelyen játsszák, a középen keresztben rögzített háló két egyenlő térfélre osztja. A játék célja, hogy a megütött labda a háló felett átrepülve lepattanjon az ellenfél térfelén, s az ellenfél ne tudja elérni vagy szabályosan visszaütni. A könnyű labda celluloidból vagy ahhoz hasonló műanyagból készül, és a játékosok ütőjükkel a háló fölött oda-vissza ütögetik. A játék az egész világon népszerű. A legtöbb országban jól szervezett versenysport, különösen Európában és Ázsiában, itt főleg Kínában és Japánban. A játék története. A játékot, amelyet a XX. sz. elején találtak fel Angliában, eredetileg pingpongnak nevezték (védett név). Az asztalitenisz nevet 1921-22-ben fogadták el, amikor az 1902-ben alakult régi Pingpong Szövetséget megújították. Az eredeti szövetség 1905 k. felbomlott, de a sportot továbbra is űzték, és az 1920-as évekre több országban is elterjedt. Magyarország volt az első a világon, ahol országos bajnokságot is rendeztek (1905). Németország, Magyarország és Anglia képviselői vezetésével 1926-ban megalakult a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség (Fédération Internationale de Tennis de Table), melynek alapító tagjai Anglia, Svédország, Magyarország, India, Dánia, Németország, Csehszlovákia, Ausztria és Wales voltak. Az 1980-as évekre már több mint 110 nemzeti szövetség tartozott tagjai sorába. Az első világbajnokságot Londonban rendezték 1927-ben, és ekkortól egészen 1939-ig a közép-európai játékosok uralták a sportág mezőnyét; a férfi csapatversenyt kilencszer Magyarország, kétszer pedig Csehszlovákia nyerte. A II. világháború után, 1953-ig Csehszlovákia négyszer, Magyarország kétszer győzött. E két ország adta a sportág néhány legkiválóbb játékosát. Magyar volt Barna Viktor (ötszörös egyéni világbajnok), Bellák László (kétszer döntős) és Szabados Miklós (egyszer világbajnok, kétszer pedig döntős), csakúgy, mint Sidó Ferenc, az 1953. évi világbajnok. Csehszlovákiát képviselte Bohumil Vana, a kétszeres világbajnok és kétszeres döntős, valamint Ivan Andreadis, a kiváló stílusú játékos, aki párosban kétszer nyert világbajnokságot. Szintén közép-európai játékos volt a minden idők egyik legnagyobb bajnokának tartott osztrák Richard Bergmann, aki egyesben négyszer nyert világbajnoki címet (ebből kétszer mint honosított angol állampolgár). A női csapatversenyekben is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a közép- európaiak. Az 1934 és 1956 között rendezett 16 bajnokság közül Románia és Csehszlovákia nyolcat megnyert. Kiváló női játékos volt Mednyánszky Mária, aki 1929 és 1931 között győzött női egyesben, Farkas Gizi, aki a világbajnoki címet 1946 és 1949 között nyerte el és Angelica Rozeanu (Románia), aki az 1950 és 1955 között egyesben szerzett hat világbajnoki címével csúcsot állított fel. Az 1953- 54-es idény a sportágban Ázsia felemelkedését hozta, e kontinens sok bajnokot nevelt fel, és ettől kezdve a férfi csapatversenyeket rendszeresen vagy Japán, vagy Kína nyerte. A női mezőnyt is, bár kisebb mértékben, ez a két ország uralta. Japán sok nagy játékost adott a sportágnak, például Ogimura Ichirót és Tanaka Toshiakit, akik mindketten kétszeres világbajnokok. Kínának szintén volt három egymás utáni alkalommal világbajnoka Chuang Tse-tung személyében. Kína a kulturális forradalom idején (1966-69) nem vett részt nemzetközi versenyeken, de 1971-ben már fölénye visszaszerzésére törekedett, és az 1980-as évekre ez sikerült is neki. Észak-Korea szintén nagyhatalommá vált a nemzetközi mezőnyben. 1980-ban tartották az első Világkupa-versenysorozatot, ezen a kínai Guo Yuehua nyerte el a 12 500 dolláros első díjat. A játék. Az asztalitenisz-felszerelés viszonylag egyszerű és nem drága. Az asztal téglalap alakú, 2,7 m-szer 1,5 m méretű, vízszintes, sík felülete 76 cm magasságban van a padlótól. A háló 1,8 m hosszú, és felső széle teljes hosszában 15 cm magasan húzódik a játékfelület felett. Az üreges labda fehér celluloidból, illetve 1969 óta ehhez hasonló műanyagból készül, súlya kb. 2,5 g, átmérője pedig kb. 3,8 cm. (Színe a mai versenyelőírás szerint narancssárga.) A rendszerint fából készült ütőlap sima és merev, borítása vékony, pontozott felületű vagy szemcsés gumi, amelyet általában egy habgumirétegre ragasztanak (a szemcsés felület belülre is kerülhet). Függetlenül a típustól, az ütő két oldalának különböző színűnek kell lennie. Az ütő bármilyen méretű, súlyú vagy formájú lehet. Egy mérkőzés legfeljebb három vagy öt játszmából áll (kettőt, illetve hármat kell megnyerni); a játszmát az a játékos nyeri, aki először éri el a 21 pontot, vagy az, aki 20:20 állás után két pont különbséggel megelőzi a másikat. Pontot akkor lehet szerezni, ha az adogató elrontja az adogatást, ha valamelyik játékos rosszul üti vissza a labdát vagy megszegi a szabályokat (pl. szabad kezével megérinti a játékfelületet, amikor a labda játékban van). 20:20 állásig minden öt pont után a másik játékos adogat, majd minden elért pont után váltanak. Az adogatást az asztal végénél állva végzik: az adogató feldobja a labdát szabad kezének tenyeréből, és megüti oly módon, hogy az először a saját, majd a háló fölött átjutva, ellenfele térfelén pattanjon le. Adogatásnál az ujjakkal nem szabad pörgetni a labdát. Ez nem volt mindig így. Az ujjakkal való pörgetés, különösen az Egyesült Államokban, már olyan fokot ért el, hogy az ügyes játékosok fogadhatatlan adogatásokat tudtak bemutatni, és ezzel a játék bohózattá fajult. Az ujjal való pörgetést 1937-ben általánosan betiltották. Az asztalitenisz- ütőt kétféleképpen lehet fogni. Az ún. európai ütőfogás a teniszütő fogásához hasonló, azzal a különbséggel, hogy az asztaliteniszben az ütőt nem a nyél végén fogják. Ennél az ütőfogásnál a mutatóujj az ütőlap fonák oldalán, a hüvelykujj pedig a tenyeres oldalán van. Sok.ázsiai versenyző - köztük a kínaiak és a japánok - az ún. tollszárfogást alkalmazza, ilyenkor az ütő nyele a mutatóujj és a hüvelykujj között van, mintha a játékos egy tollat fogna. A tollszárfogással játszó asztaliteniszező a labdát csak az ütő elülső oldalával üti meg. A játék érdekessége az ellenfél legyőzésének jól átgondolt stratégiájában rejlik. A kidolgozott stratégia megvalósításának taktikai elemei különfélék lehetnek: például a játék felgyorsítása vagy lelassítása, a labda irányának megváltoztatása, a különböző pörgetések és nyesések, könnyű ejtett ütések a háló mögé, amikor az ellenfél nem tudja elérni a labdát. A lassú, védekező játék („pötyögtetés”) egykor annyira eluralkodott, hogy például az 1936-os prágai világbajnokságon egy óráig tartott egyetlen pont megszerzése. Ma a játékidő korlátozott. Ha egy játszma nem fejeződik be a kezdéstől számított 15 percen belül, hátralevő részét és a többi játszmát rövidítéssel (azaz gyorsítással) játsszák le. Ettől kezdve, ha az adogatást és az utána következő 12 ütést a fogadó játékos visszaadja, az adogató elveszíti a pontot. Az adogatás minden pont után cserélődik. Az asztaliteniszt az asztal két végénél felálló egy- egy játékos vagy két-két játékos játszhatja. A párosban két férfi, két nő vagy egy férfi és egy nő szerepelhet együtt. A női versenyek szervezettségben világszerte elérik a férfiversenyek színvonalát, és a nõk részt vesznek a világbajnokságokon és egyéb versenyeken. Az asztalitenisz amellett, hogy jól szervezett sportág, rendkívüli népszerűségnek is örvend mint szabadidősport, mindenfajta sportegyesületben és klubban, valamint játékszobákban, otthon, sőt szélcsendes időben a szabadban is űzik.

ATLÉTIKA
Különféle futó, gyalogló, ugró és dobó vagy lökő sportágak összefoglaló elnevezése. Az atlétika a legősibb szervezett sportág, amely Kr. e. 776-tól Kr. u. 393-ig az olimpiai játékok, valamint más klasszikus sportversenyek programján is szerepelt. Az olimpiai játékok eredeti futóversenyeihez később csatlakozott az ökölvívás és a birkózás. A futás, a távolugrás, a diszkoszvetés és a gerelyhajítás, valamint a birkózás kombinációjából született az ókori öttusa. Egyéb sportágak mellett az atlétika is szerepelt az ír Tailleann játékokon, melyeknek története a legenda szerint egészen a Kr. e. XIX. századig nyúlik vissza. Az olimpiai játékok Kr. u. IV. századi felfüggesztésétől egészen a XII. századig a források nem említik az atlétikát. Ettől kezdve a XVI. századig az atlétika és más sportágak űzését gyakran tiltotta királyi rendelet azon az alapon, hogy azok háttérbe szorítják a katonai szempontból fontosabbnak tartott íjászatot. Az atlétikának mint szervezett sportágnak az újjáéledése a XIX. sz. második felében, Angliában kezdődött. Az USA-ban ez a fejlődés lassabban zajlott le. A New York Athletic Club (NYAC) 1868-as megalapítása nagy lökést adott az amerikai atlétika fejlődésének, és a klub kulcsszerepet játszott az USA első nemzeti atlétikai szövetségének megalakításában. Az Amateur Athletic Union (AAU) 1888-ban az amerikai bajnokságok irányítója és szponzora lett. Az egyetemek és főiskolák közötti versengés az USA-ban az Intercollegiate Association of Amateur Athletes of America (Amerika Amatőr Főiskolás Atlétáinak Szövetsége, ICAAA) szervezésében kezdődött meg. Utódszervezete, a National Collegiate Athletic Association (Nemzeti Főiskolás Atlétikai Szövetség, NCAA) 1921-ben rendezte meg első bajnokságát, melyek sorozata azóta is töretlen. Az AAU és az NCAA között heves viták dúltak az amatőr sportolók státusának szabályozásáról, főként az olimpiai játékokon kívüli nemzetközi versenyeken: ennek eredményeként jött létre 1979-ben a The Athletics Congress (Atlétikai Kongresszus, TAC). 1880 és 1920 között az egész világon számos nemzeti atlétikai szövetség alakult. A nemzetközi irányítótestület, az International Amateur Athletic Federation (Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség, IAAF) 1921-ben jött létre, és azóta ez a szervezet irányítja a nemzetközi versenyeket, valamint hitelesíti a világcsúcsokat. A női atléták 1917-ben kezdtek országos szinten szerveződni. A Fédération Sportive Feminine Internationale- t (Női Sportolók Nemzetközi Szövetsége, FSFI) 1921-ben hozták létre Nagy-Britannia, Csehszlovákia, Franciaország, Olaszország, Spanyolország és az USA részvételével. Világbajnokságot először 1922-ben rendeztek. 1936-ban az IAAF lett a női atlétika vezető testülete is, és az FSFI feloszlott. A különféle rendszeresen megrendezésre kerülő, kontinentális versenyek mellett (mint pl. a Pánamerikai játékok vagy az Ázsiai játékok), 1977 óta minden negyedik évben csak döntőkből álló Világkupa-versenyeket is rendeznek, ahol különböző országok és földrészek csapatai küzdenek egymás ellen. Az első hivatalos atlétikai világbajnokságra 1983-ban került sor. A futóversenyek három csoportra oszthatók: a sprintszámok (100 m, 200 m és 400 m), a középtávú számok (800 m, 1500 m és a 3000 m-es akadályfutás csak férfiak számára) és a hosszú távú számok (3000 m a nők számára, valamint 5000 m, 10 000 m, 20 000 m, 25 000 m és 30 000 m csak férfiaknak). A maratonfutás ugyancsak a hosszú távú versenyszámok közé tartozik. A mezei futást általában az atlétika idényen kívüli kiegészítőjének tartják. A gyaloglószámok távja 20 km, ill. 50 km. A két váltóversenyt 400 m-es (4x100).© és 1600 m-es (4x400) távon futják. A gátfutóversenyek távja férfiaknál 110 m, 200 m és 400 m, nőknél pedig 100 m és 400 m. Az egyéb versenyszámok közé tartoznak a különféle ugrószámok - magasugrás, távolugrás, hármasugrás és rúdugrás -, továbbá a dobószámok - súlylökés, diszkoszvetés, kalapácsvetés és gerelyhajítás. A szabad téren elért világcsúcsokat az IAAF hitelesíti. Hivatalos fedettpályás világcsúcsokat nem tartanak számon. Az 1913, sőt egyes esetekben 1896 óta számon tartott csúcsok szinte folyamatosan javulnak, különösen az 1950-es évek óta. Az 1980-as évekre már minden, 1960 előtt született világcsúcsot megdöntöttek. Sokáig úgy hitték, hogy az egymérföldes táv fizikai határa az ún. négyperces korlát: miután azonban Roger Bannister 1954-ben megdöntötte ezt a korlátot, a csúcsot 1980-ig 12 alkalommal, majd egyedül 1981-ben újabb 3 alkalommal javították meg. Lásd még az egyes sportágakat saját nevük alatt.

AUSZTRÁL FUTBALL
A futball ausztráliai változata, amelynek szabályait H. C. A. Harrison (1836-1929) fejlesztette ki a Victoria állambeli Melbourne-ben 1858 körül. A játék a labdarúgás, a rögbi és a gael futball sajátos keveréke. Tojás alakú labdával játsszák, aminek a kerülete 57, illetve 74 cm, ovális pályán, melynek.hossza 135-185 m, legnagyobb szélessége pedig 110-155 m. A két csapat 18-18 játékosa közül 3-3 szabadon mozog, míg a többiek meghatározott területeket védenek, illetve az ellenfél meghatározott játékosait fogják. A játék során többnyire rúgják vagy ütik a labdát, kézbe vett labdával - annak földre ejtése nélkül - mindössze 9,1 m-t (10 yardot) szabad futni. A labdát dobni tilos, és nincs lesszabály. A kaput négy, egyenként 6,09 m magas oszlop jelenti, ezeket a pálya végén egyenes vonalban 6,4 m-re helyezik el egymástól. Bármely pontrúgás, kézből rúgás és kapáslövés 6 pontot ér, ha a két belső „kapufa” között megy át anélkül, hogy az ellenfél valamelyik játékosa hozzáért volna, ha hozzáértek, csak egy pontot. Ugyanígy egy pontot ér az is, ha a labda a külső és belső kapufák között megy át. A négy kapufa csak az ausztrál futballra jellemző. Egy mérkőzés négy huszonöt perces negyedből áll. A játékot az Ausztráliai Nemzeti Futball Tanács felügyeli, különösen népszerű Victoria, Dél-Ausztrália és Észak-Ausztrália államokban.

AUTÓS-MOTOROS TEREPVERSENY
Az autós-motoros versenyeknek az a fajtája, amely egyenetlen, jelzetlen, gyakran sivatagi terepen folyik. Kialakulását a II. világháború után szabad terepen rendezett motorversenyek népszerűsége segítette. Az autós-motoros terepversenyen a résztvevőknek egyik ellenőrzési pontról egy másikra kell eljutniuk a versenyző által választott, rögtönzött útvonalon. Egyes terepversenyeken autók és motorok - különböző kategóriákba sorolva - egyaránt részt vehetnek. Ilyen például a Mexikó 1000, amelyet évente rendeznek Baja California sivatagában, és első helyezettje 10 000 dolláros díjjal büszkélkedhet. A terepversenyen induló autókat gyakran külön erre a célra tervezik könnyű, csővázas merevítésű karosszériával. Ezek a járművek 240 km/óra teljesítményt képesek elérni. Ez a sport általában nem vonz fizető nézőket, de egyes amerikai versenyeket - nevezetesen az amerikai Mint 400-at - olyan pályán rendezik, amelyen a nézők követhetik az eseményeket. Bár az autós-motoros terepverseny elsõsorban amerikai sport, Japánban és Ausztráliában is népszerűvé vált.

AUTÓVERSENYZÉS
Az egész világon elterjedt, mind amatőrök, mind profik által különböző formákban űzött autósport, amelyet közúton, versenypályán vagy zárt útvonalon rendeznek. A sportághoz tartozik a Grand Prix autóverseny (Formula-1), a raliverseny, a gyorsasági verseny, a szériaautók versenye, a sportkocsiverseny, a gyorsulási verseny (drag racing), a midget-car racing és a gokartozás (lásd ott), valamint a hegyi versenyek és a gimkana (lásd ott). A területi, nemzeti és nemzetközi irányító testületek, amelyek közül a legjelentősebb a Nemzetközi Automobil Szövetség (Fédération Internationale de l'Automobile - FIA), a versenyautókat különböző osztályokba és alosztályokba sorolják, és felügyelik a versenyeket. A sportág kezdetei. Az autóversenyzés nem sokkal a benzinüzemű belsőégésű motor 1880-as években történt feltalálása után megkezdődött. Az első szervezett autóversenyt, egy Párizs és Rouen (Franciaország) között, kb. 80 km távon rendezett ún. „megbízhatósági próbát” 16,4 km/h átlagsebességgel nyerték 1894-ben. 1895-ben tartották az első „igazi” versenyt, Párizsból Bordeaux-ba (Franciaország) és vissza, 1178 km-es távon. A győztes 24,15 km/h átlagsebességet ért el. Az USA-ban a szervezett autóversenyzés egy 87 km-es versennyel kezdődött, amely 1895-ben, a Hálaadás napján (Thanksgiving Day) Chicagótól Evanstonig (Illinois állam) és vissza tartott. Mindkét kezdeti versenyt az újságok támogatták reklámcélokból. Európában rendszeressé váltak a városok közötti versenyek, például Franciaországban vagy Franciaországból más országokba, egészen 1903-ig, amikor a hatóságok Bordeaux-nál leállították a Párizs és Madrid közötti versenyt a balesetek nagy száma miatt. Az első zárt útvonalon rendezett, országúti verseny, a Course de Périgueux 1898-ban zajlott 145 km-es távon, egy körben. Az 1895-ben alapított Francia Autóklub (Automobile Club de France) által irányított hasonló versenyek általánossá váltak Európában, Anglia, Wales és Skócia kivételével. 1900-ra az autóversenyzők már több mint 80,46 km/h sebességet értek el. Idővel az országúti versenyek száma jelentősen csökkent, mivel azok egyre nagyobb veszélyt jelentettek a nézőkre, a versenyzőkre és az állatokra az utakon, amelyeket nem autóforgalomra, még kevésbé autóversenyzésre építettek. Kivételnek számított a híres Mille Miglia verseny (lásd ott), amely 1957-ig fennmaradt. A mai fogalmak szerinti autóversenyzés azután kezdődött, hogy James Gordon Bennett, a New York Herald tulajdonosa trófeát ajánlott fel a nemzeti klubok között évenként megrendezendő verseny győztesének. A versenyen három-három olyan kocsi vehetett részt, amelyek az adott országban készült alkatrészekből épültek. Az 1901-ben, 1902-ben és 1903-ban rendezett első Bennett Trophy versenyeket az Automobile Club de France szervezte. Az eseményt később a Circuit of Irelandon (1903), a németországi Taunus Rundstreckén (1904) és a Circuit d'Auvergne-en (1905) is megrendezték. A francia gyártók nem voltak hajlandók elfogadni az autók országonkénti számának háromra való korlátozását, ezért bojkottálták az 1906. évi Bennett Trophyt. Ugyanebben az évben Le Mans-ban megrendezték az első francia Grand Prix versenyt, amelyen a gyártók csapatait indították, és amelyet a magyar Szisz Ferenc nyert meg Renault gépkocsijával. Az első Targa Florio versenyt Szicíliában szintén ettől az évtől kezdve futották (a háborús évek kivételével), 72 és 1049 km közötti távokon. A New York-i sportember, William K. Vanderbilt egy trófeát alapított, amelynek elnyeréséért 1904 és 1909 között (1907 kivételével) rendeztek versenyeket Long Islanden, 450 km és 482 km között változó távokon. Ezt követően a versenyt 1916-os megszűnéséig Savannah-ban (Georgia állam); Milwaukeeban; Santa Monicában (Kalifornia) és San Franciscóban tartották. Később, 1936-ban és 1937-ben a Vanderbilt Cup versenyeket a Roosevelt Racewayen (Long Island, New York állam) futották. Az autóversenyzés korai időszakában a versenyautók mind Európában, mind az USA-ban rendszerint a következő évi modellek prototípusai voltak. Az I. világháború után az autóversenyzés túl specializálttá vált ahhoz, hogy szériaautókat használjanak, bár olykor lecsupaszították a nagyteljesítményű túrakocsik karosszériáját, és az autókat különleges ülésekkel, üzemanyagtartállyal és gumikkal szerelték fel a versenyekre. Még később, 1939-ben megkezdődtek a szériaautók versenyei, a standard modellek versenyzésre átalakított változataival. Gyorsasági versenyek. Az első gyorsasági pálya 1906-ban épült Brooklandsban, Weybridge közelében, az angliai Surreyben. Ez egy 4,45 km hosszú, 30 m széles, zárt útvonalú versenypálya volt, két kanyarral, amelyek oldalát 8,5 m magasságúra töltötték fel. Brooklandsban rövid távú (sprint-) versenyeket, váltóversenyeket, állóképességi (endurance) és hendikepversenyeket, valamint 1932-ben hosszú távú futamokat (1600 km) rendeztek. 1929 és 1931 között huszonnégy órás versenyeket is tartottak. A brooklandsi pályát 1939-ben zárták be. Az első, Angliában engedélyezett országúti verseny a lancashire-i Doningtonban volt, de a zárt pálya megsemmisült a II. világháborúban. Európában ovális, töltéssel ellátott gyorsasági pálya volt a monzai (Milánó mellett, 1922-ben épült) és a montlhérayi (Párizs mellett, 1924-ben épült), mindkettő zárt országúti pályához csatlakozott, és csak a pálya fele szerepelt a Grand Prix versenyek részeként. Montlhéray sok hosszú távú gyorsasági rekord helyszíne volt. A legismertebb gyorsasági pálya valószínűleg a 4 km hosszú Indianapolisi Autós Gyorsasági Pálya (Indianapolis Motor Speedway) Speedwayben, Indianapolis mellett (Indiana állam), amely burkolatlan pályaként 1909-ben nyílt meg, de az első Indianapolis 500 versenyre (lásd ott) 1911-ben keramitburkolattal látták el. Ettől kezdve folyamatosan rendeznek itt versenyeket, a háborús időszakokat leszámítva. Az ovális, töltéssel, palánkkal ellátott pályák, amelyeket először az I. világháború előtt használtak, népszerűek voltak az USA-ban az 1920-as években. Ezen évtized előtt és után is a fél mérföldes (kb. 800 m-es) és az egy mérföldes (kb. 1600 m-es), burkolatlan pályák (dirt tracks) voltak használatban. Az amerikai, európai és nemzetközi autóversenyzés. Az 1906-ban Franciaországban megrendezett első Grand Prix versenyt és az elsõ, 1911-es „Indianapolis 500” versenyt követően az európai és észak-amerikai autóversenyzés alapjaiban különbözött egymástól, egészen az 1950-es évekig, amikor világszerte megszervezték a Grand Prix versenyeket. Az USA-ban az autóversenyek alapvetően a gyorsasági pályaversenyeket jelentették. A pályák a félmérföldes burkolatlan pályák (dirt tracks) és az „Indianapolis 500” versenyre épített, két és fél mérföldes (kb. 4000 m) pálya között váltakoztak. A szériaautók versenyei az 1930-as években kezdődtek Daytona Beach (Florida) tengerpartján, később versenypályákon rendezték meg őket. A legjelentősebb irányító testület, a Szériaautó-versenyzés Nemzeti Szövetsége, a NASCAR (National Association for Stock Car Auto Racing) 1947-ben alakult meg. Az ún. „hot-rod” versenyek (nagy sebességre átépített motorú autókkal), és különösen a „drag racing”, a negyedmérföldes (kb. 400 m) pályán rendezett gyorsulási versenyek az USA-ban az 1930-as években alakultak ki, a dél-kaliforniai sivatagban. A „hot-rod” kocsik eredetileg átépített szériaautók voltak, de végül a többi versenyautóhoz hasonlóan specializálódtak. A „hot-rod” autóversenyzés gyorsan terjedt a II. világháború után, és 1951-ben megalakult a Nemzeti Hot-Rod Szövetség (National Hot-Rod Association). A sportág eljutott Ausztráliába, Új-Zélandra, Kanadába, Angliába, Németországba, Olaszországba, Japánba és Svédországba is, és 1965-ben elismerte a FIA. Az USA-ban kezdődött a kisautókkal való versenyzés az 1940-es években, a gokartoknak („karts”) nevezett még kisebb autók versenye pedig az 1950-es években. A gokartokkal később Angliában, Európa többi részén, valamint Ausztráliában, Új-Zélandon és Japánban is rendeztek versenyeket, az 1960-as években pedig megkezdődött a nemzetközi versenyzés. A sportautó-versenyzés mind amatőr, mind profi szinten az 1930-as évek végén vált népszerűvé az Egyesült Államokban, ekkor még európai gyártású kocsikkal. Az egyesült államokbeli irányító testület, az 1944-ben alapított Amerikai Sportautó Klub (Sports Car Club of America) és az 1951-ben alapított Kanadai Automobil Sportbizottság (Canadian Automobile Sports Committee) szorosan együttműködik. Az amatőr tagok főként helyi ralikon és ügyességi versenyeken mérkőznek meg egymással, a közvélemény azonban inkább a hivatásos versenyeket kíséri érdeklődéssel. Az ún. „off-road” versenyek közül, melyeket az 1960-as évek óta a mexikói Baja Californiában rendeznek, a „Baja 500” és a „Mexican 1000” (azaz 1000 mérföldes) verseny nevezetes. A legtöbb országtól eltérően az USA-ban az autóversenyzésnek nincs egyetlen közös irányító testülete. A különböző versenyágak fent említett irányító testületei egy alapvetően tanácsadó és együttműködési szervezet, az Egyesült Államok-FIA Automobil Versenybizottsága (Automobile Competition Committee for the United States-FIA) tagjai. A Grand Prix versenyek. Az 1906-ban Le Mans-ban, a társasági élet kedvelt helyén rendezett első Francia Nagydíj után a versenyt 1907-ben és 1908-ban is megtartották, majd 1912-ig szünetelt. 1923-tól Le Mans lett a helyszíne a 24 órás Grand Prix d'Endurance (állóképességi nagydíj) versenynek is. Az elsõ Olasz Nagydíj versenyt 1908-ban futották. Amikor az I. világháború után a versenyzés folytatódott, a Francia és Olasz Nagydíjat 1921-ben rendezték meg. A Belga Nagydíj versenyei 1925-ben kezdődtek, a német versenyek 1926-ban, a monacói pedig 1929-ben. A nemzeti klubok 1904-ben egy irányító testületet hoztak létre, az Association Internationale des Automobiles Clubs Reconnus-t (ennek nevét 1946-ban Fédération Internationale de l'Automobile-ra [FIA] változtatták). Minden induló ország autóit a könnyebb azonosítás végett azonos színűre festették: a franciákét kékre, az olaszokét pirosra, a németekét sárgára, a britekét pedig zöldre. Az autókat, rendszerint kettőt vagy hármat, a gyártók nevezték, hivatásos vezetőkkel. A versenyeket zárt pályákon rendezték, ahol egy kör 5 vagy 6 km hosszú volt, az egész táv pedig 250 km-től 650 km-ig terjedt. 1934-ig a francia és olasz gyártók győztek leggyakrabban, de az 1930-as évek hátralevő részében a német gyártók uralták a mezőnyt. A versenyzést 1947-ben kezdték újra, és az 1950-es évek végétől kezdve az angol gyártmányú kocsik voltak a legjobbak. 1950-ben bevezették az autóversenyzők világbajnokságát, ezen a pontokat mintegy tizenöt Grand Prix verseny során lehetett megszerezni. Ezeket a versenyeket Monacóban, Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Olaszországban, Mexikóban, Dél-Afrikában, Kanadában és az USA-ban rendezték. A Formula-1 autók gyártóinak bajnoksága 1955-ben kezdődött. Raliversenyek. A kijelölt útvonalakon rendezett versenyek, amelyek során a vezető egy navigátor segítségével tartja az irányt az ellenőrző pontok között, 1907-ben kezdődtek egy kb. 12 000 km-es, Pekingtől Párizsig tartó versennyel. A különböző kiindulópontokról indított Monte Carló-i ralik 1911-ben kezdődtek, és azóta a háborús időszakok kivételével folyamatosan megrendezik őket. A FIA által szervezett európai és egyéb nemzetközi bajnokságok révén a raliversenyek nagyon népszerűvé váltak a II. világháború után Európában és másutt. A hétvégi ralik terjedtek el világszerte, a helyi autóklubok szervezte versenyektől kezdve a nagyobb szervezetek által támogatott rendezvényekig. Sebesség. Az autóversenyzés majd minden ágában mindig is a sebesség volt a legfontosabb cél, bár az irányító testületek biztonságra való törekvése megakadályozta a sebesség folyamatos növelését. Ennek ellenére a sebesség az 1911-ben rendezett „Indianapolis 500” verseny 120,04 km/h értékéről az 1970-es évek végére már 260 km/h-ra emelkedett. A Grand Prix versenyeken, amelyeken a terep és a kanyarok száma változó, az elért sebességek valamelyest alacsonyabbak. Az 1920-as években a terep-gyorsasági rekordkísérletek esetén a versenypályákat speciális sivatagi vagy tengerparti sávok váltották fel, és az autókat kizárólag a rekordjavításhoz tervezték. A sugárhajtóművek később kezdtek divatba jönni, és egy ízben, amikor egy háromkerekű jármű a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) által hitelesítendő új rekordot kísérelt meg felállítani, a FIA visszautasította a hitelesítést.

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Sportágak A
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat