bandy  

Sportág, lásd jéglabda

 

baseball  

Két, egyenként kilenctagú csapat által ütővel, labdával, kesztyűvel játszott játék. A pályán négy négyzet alakban elhelyezett bázis található. A csapatok felváltva kerülnek támadó, ill. védekező pozícióba; akkor cserélnek helyet, amikor a támadó (a labdát elütő) csapat három tagját a védők kiejtették. Ütőjátékosként (támadóként) a játékosok megpróbálják a labdát úgy elütni, hogy a védekező csapat ne tudja azt elkapni, majd a bázisok mentén igyekeznek teljes kört futni, hogy ezzel egy pontot (run) szerezzenek. Az a csapat nyeri a játékot, amelyik a kilenc játékrész (inning) során a legtöbb pontot gyűjti össze. A baseballt hagyományosan az Egyesült Államok nemzeti szórakozásának tartják. Régebben úgy vélték, hogy a játékot Abner Doubleday találta fel 1839-ben a New York állambeli Cooperstownban, de sokkal valószínűbb, hogy a baseball egy métának vagy körbefutós métának nevezett XVIII. századi angol játékból (rounders, lásd ott) alakult ki. Az az újítás, amely szerint a körbefutókat a (kézben vagy kesztyűben tartott) labdával meg lehet érinteni (tag) a labdával való eltalálás helyett, egyike volt azoknak a szabályoknak, amelyeket Alexander J. Cartwright és a New York City csapatának néhány játékosa alkalmazott, így ők lettek a modern játék megalkotói. Ez a szabály (tag rule) tette lehetővé a kisebb, kemény labda és a nagyobb, rombusz alakú pálya bevezetését. Az amerikai polgárháború idején (1861-65) a baseball népszerűvé vált az alakulatok körében, és a háborút követően az amatőr szövetségek soraiból professzionális játékosok emelkedtek ki. 1871-ben jött létre a Hivatásos Baseball Játékosok Nemzeti Szövetsége (National Association of Professional Base Ball Players), ez 1876-ban átalakult a Hivatásos Baseball Klubok Nemzeti Ligájává (National League of Professional Baseball Clubs). Később megalakult a rivális Amerikai Liga (lásd ott), amely a Nemzeti Ligán kívül maradó városokat tömörítette. 1903-tól kezdődően a két liga győztese mérkőzik meg egymással a World Series (világsorozat) néven ismert idény utáni bajnokságon. 1968-ban és 1976-ban kanadai csapatokat is felvettek a legnagyobb szövetségekbe. A Nemzeti és az Amerikai Liga csapatai játsszák ma is a hivatásos baseballt az Egyesült Államokban és Kanadában. A XX. sz. elején a fekete sportolók külön ligába tömörültek, ez sok kiváló baseballjátékost nevelt. A fekete játékosok az 1880-as években kis időre feltűntek a rövid életű Amerikai Szövetségi Ligában (American Association League), de a fekete sportolókat csak azután vették fel a nagy ligákba, hogy a fekete Jackie Robinson a Brooklyn Dodgers csapatához szerződött az 1940-es években. Jelenleg mindkét ligának egy keleti és egy nyugati főcsoportja van. Az idény április elejétől október elejéig tart, és a főcsoportokon belüli rájátszásokkal ér véget. E mérkőzések győztesei küzdenek azután a World Series mérkőzéssorozatának megnyeréséért (vagyis az Egyesült Államok profi bajnoki címéért). Az Egyesült Államok és Kanada nagy ligáiban játszott baseballt tekintik a szervezett, hivatásszerű sportág csúcsának, bár a játékot Japánban és egyes latin-amerikai országokban is űzik.

 

biatlon  

Sífutásból és céllövésből álló összetett téli sport, amely valószínűleg az európai katonai síversenyekből alakult ki. Az e sportágat (és az öttusát) irányító, 1948-ban alapított szervezet, az Union Internationale de Pentathlon Moderne et Biathlon sokat tett azért, hogy a biatlon és az öttusa olimpiai sportág legyen, és 1949-ben megszervezte a modern öttusa, 1957-ben pedig a biatlon évenként rendezendő világbajnokságát. A biatlon 1960-ban szerepelt először a téli olimpia műsorán. Az olimpiai versenyzők 20 km-t tesznek meg terepen, egylövetű puskával és lőszerrel a hátukon. A 4, 8, 12 és 16 km-es jelzéseknél lévő vagy ezekhez közeli pontokon megállva öt-öt lövést adnak le a 100, ill. 250 m távolságban elhelyezett kis céltáblákra. A távolabbi táblákra a lövéseket fekvő testhelyzetből adják le. A versenyzők minden egyes cél elhibázásáért hibapontot kapnak, és a legkevesebb időt (ez a futóidő és a hibák számának percekre átszámított összege) elért sportoló lesz a verseny győztese. 1968-ban az olimpiai programot kibővítették a négyes biatlonváltóval, amelyben a két 7,5 km hosszú kör lefutása során minden résztvevő kétszer lő. Az első öt lövést 30 cm átmérőjű célpontra, állva adják le. A következő öt, egyenként 10 cm átmérőjű célpontra fekvő testhelyzetben lőnek. A versenyzőknek minden sorozathoz nyolc lőszerük van. Minden hibázásért egy 200 m-es büntetőkört kell futni. Az 1980. évi olimpiai játékokon, ill. az 1974. évi világbajnokságon a sportág versenyszámai közé felvették a 10 km-es egyéni számot is. A biatlon olimpiai és világbajnoki versenyein az 1980-as évek elejéig a szovjet versenyzők uralták a sportágat.  A futást és az úszást magában foglaló, szintén biatlonnak nevezett összetett versenyszámot Nagy-Britanniában vezették be 1968-ban, a modern öttusa versenyzőinek kinevelésére.

 

bigézés  

Angol nevén TIP-CAT vagy ONE-A-CAT, szabadtéri játék, amelynek eredete legalább a XVII. századra nyúlik vissza, és az angol telepesek révén terjedt el Észak-Amerikában és másutt. A játék a XIX. században rendkívül népszerû volt Nagy-Britanniában és a XX. sz. elején Észak-Amerikában. Bár a játéknak számos változata létezik, mindegyikben szerepel egy kb. 1 m hosszú, ütőnek használt bot, és egy kb. 10 cm hosszú, 2,5-5 cm vastag, mindkét végén hegyes fadarab (a „cat”, azaz macska). A fadarabot a földre teszik, az egyik végén ráütnek, hogy a levegőbe pördítsék („tipping the cat” - a macska felbillentése), és ezután a bottal a lehető legmesszebbre ütik. Az egyik változatban az ütőjátékos megpróbálja körbefutni az alappontokat, csakúgy, mint a körbefutós métában, mielőtt a pálya szélén lévő játékos (fielder) megszerzi a macskát, és visszadobja a saját alappontjára. Ha egy ütőjátékos háromszor nem találja el a macskát, vagy ha a pályaszéli játékos elkapja röptében, az ütőjátékos kiesik.,A játék korábbi változataiban vagy meg kellett becsülni, milyen távolságra ütik a macskát vagy pontokat lehetett szerezni aszerint, hogy milyen szám került felülre a négyoldalú macskán vagy a macskát megszerezve egy nagy kör mentén kellett körbefutni. Sokan a bigézést a körbefutós méta és a krikett előfutárának tekintik.

 

biliárd  

Különféle olyan játékok neve, amelyeket négyszögletes asztalon játszanak meghatározott számú golyóval és egy dákónak nevezett hosszú bottal. Az asztalt és a kipárnázott szegélyező keretet, az oldalfalat ráfeszülő posztó borítja. A karambolt (francia biliárdot) három golyóval játsszák, egy olyan asztalon, amelyen nincsenek lyukak. A többi fontosabb változatot hatlyukú asztalon játsszák, ahol egy-egy lyuk van a sarkokban és egy-egy a hosszabbik oldalak közepén; ezek közé tartozik a három golyóval játszott angol biliárd; a 21 színes golyóval és egy fehér golyóval játszott snooker; valamint a maximum 15 célgolyóval és egy fehér golyóval játszott pool vagy pocket. Mindegyik játéknak számos változata létezik, különösen a karambolnak és a pool-biliárdnak.  A játék feltalálását több országnak, közöttük Franciaországnak, Angliának, Kínának, Olaszországnak és Spanyolországnak tulajdonítják, de valójában nem sokat lehet tudni a biliárd eredetéről. Feltételezhető, hogy olyan különböző játékokból alakult ki, amelyben a lényeg egy golyó meglökése volt. A játékra való legkorábbi európai utalások a XV. században bukkantak fel. Minden biliárdjátékhoz alapfelszerelésként asztal, dákó és golyók szükségesek. Az angolszász területeken a hagyományos mahagóni biliárdasztalokat még használják, de mostanában az asztalok általában más fafajtákból vagy műanyagokból készülnek. A nagy, négyszögletes asztal jellemzője, hogy hosszúsága kétszer akkora, mint szélessége. A lapja általában csiszolt palából készül, melyet szövött posztóval húznak be. Keményített kaucsukból vagy szintetikus gumiból készült, oldalfalként vagy mandinerként ismert ferde szegély keretezi az asztal játékterületét. A dákó csiszolt fából vagy mûanyagból készült, elkeskenyedő végű bot, amelynek hossza 100-150 cm között van. A dákó keskenyebbik végén, amellyel a játékos a golyót löki, műanyag, réz, rost vagy elefántcsont erősítés, gyűrű található, egy ehhez ragasztott bőr dákóheggyel. A játékosok kis kockákban gyártott krétát visznek a dákóvégre (krétáznak), amely lehetővé teszi, hogy a célgolyót a középpontjától eltérve forgatóval lökjék meg. Ezt a pörgõ, forgó mozgást Nagy-Britanniában „side”-nak (oldalsó), az Egyesült Államokban pedig „English”-nek (angol) nevezik. A biliárdgolyók, amelyek anyaga korábban fa, réz, elefántcsont vagy belga agyag volt, ma általában műanyagból (fenolgyanta) készülnek; átmérőjük 5,2 cm és 6,05 cm között változhat, a nagyobb golyókat a karambol biliárdban használják. A játékot különféle formákban űzik a világ különböző tájain, sok változat azonban kinőtte az országhatárokat. A karambol biliárdot ma is elsősorban Franciaországban és más európai országokban játsszák, kisebb mértékben az Egyesült Államokban, és sokan űzik Japánban, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Tajvanon, Dél-Koreában, ezenkívül Közép- és Dél-Amerikában, Afrikában és a Közel-Keleten. Az angol biliárd Nagy-Britanniában és a volt angol gyarmatbirodalomban népszerû. A pool az amerikai földrészen népszerű, de újabban Japánban és Európában is sokan játsszák. A snooker elsõsorban szintén brit játék volt, de ma már az egész világon nagyon népszerű. Karambol vagy francia biliárd. A karambol biliárdot általában egy 1,7 x 3,1 m (játéktere 284 x 142 cm) vagy 1,4 x 2,7 m (230 x 115 cm) méretű asztalon játsszák, amelyen nincsenek lyukak. A játékot három golyóval, két fehérrel és egy pirossal játsszák, az egyik fehér golyón megkülönböztetésül egy vagy két kis fekete vagy piros pötty található. Az egyik fehér golyó (akár a tiszta, akár a pöttyös) lesz a játékos lökő golyója, a piros és a másik fehér golyó pedig a célgolyói. A játékos célja a saját golyó meglökése oly módon, hogy az egymás után nekiütközzön a két célgolyónak, azaz karambolt csináljon, amely egy pontot ér; bizonyos karamboljátékokban a saját golyónak egyszer vagy többször érintenie kell az oldalfalat (mandinert) vagy falakat, ahhoz, hogy meglegyen az érvényes karambol. Egy karambol elérése a játékost feljogosítja egy újabb lökésre, akinek a lökésjoga, azaz felvétele (inning, turn) addig tart, amíg el nem véti a lökést, ekkor az ellenfél felvétele következik. Angol biliárd. Az angol biliárdot viszonylag nagy, 2,0 x 3,9 m (játéktere kb. 360 x 180 cm) méretű asztalon játsszák, három, de kisebb golyóval, mint a karambolt, ebből szintén egy tiszta fehér, egy pöttyös fehér és egy piros. A pontszerzésnek három módja van: 1. a losing hazard („reménytelen kockáztatás”), olyan lökés, amelynél a lökő játékos saját golyója gurul a lyukba, miután egy másik golyóval ütközött; 2. a winning hazard („nyer a kockáztatás”) vagy pot, olyan lökés, amelynél a lökő játékos saját golyóján kívül bármelyik másik golyó is a lyukba gurul, miután a kocc megtörtént; 3. és a karambol (cannon), amelyben a lökő játékos forter golyója egymás után vagy egyidejűleg mindkét másik golyóval ütközik. Az ügyesség a játékban ahhoz kell, hogy a játékos egymás utáni lökésekből tudjon pontokat szerezni. Minden játékos addig van folyamatosan az asztalnál, amíg pontot ér el. Snooker. A snookert olyan asztalon és ugyanolyan méretű golyókkal játsszák, mint az angol biliárdot. A játékban 22 golyó vesz részt, amelyek között egy fehér (lökő golyó), 15 piros és hat ún. színes golyó van, ez utóbbiakból egy sárga (2 pontot ér), egy zöld (3 pont), egy barna (4 pont), egy kék (5 pont), egy rózsaszín (6 pont) és egy fekete (7 pont). A játékosnak először egy piros golyót kell a lyukba lökni, utána lökhet csak bármelyik általa választott másmilyen színűt, annyi pontot szerezve, amennyit a lyukba lökött golyó ér. Ezután hasonlóan felváltva löki a lyukakba a piros és a színes golyókat. A lyukba lökés után minden piros golyó ott marad, míg a színes golyókat, mindaddig, amíg piros golyó van az asztalon, az ott megjelölt saját pontjukra helyezik vissza. Ez a szabály addig érvényes, ameddig már csak a hat ún. színes golyó marad az asztalon. Végül pontértékük növekvő sorrendjében a hat színes golyót is a lyukakba kell lökni. A játék akkor fejeződik be, amikor az utolsó golyót is a lyukba lökték. A játék során, amikor a játékos nem tudja azt a golyót meglökni, amelyet a szabályok előírnak (mivel a többi golyó vagy golyók akadályozzák ebben), azt mondják rá, hogy szorult helyzetbe került (to be snookered). Erről a szituációról és egy ehhez kapcsolódó múlt századi régi indiai történetben foglaltakról kapta a játék a nevét. Pool-biliárd vagy pocket. A pool-biliárdot általában egy 1,5 x 2,8 m méretű (játéktere 254 x 127 cm) asztalon játsszák, bár különleges bajnokságokon az asztal néha 1,7 x 3,1 m-es, Észak- és Dél-Amerika bizonyos részein pedig csak 1,3 x 2,5 m méretű. A poolbiliárd-asztalon a lyukak nagyobbak, mint az angol biliárdnál vagy a snookernél. Ebben a biliárdfajtában egy fehér golyón kívül maximum 15 számozott célgolyót használnak; az 1-től 8-ig számozott célgolyók egyszínűek, 9-től 15-ig csíkosak. A játék kezdetén a 15 célgolyót az asztal egyik végén háromszög alakban helyezik el, ehhez egy fából vagy műanyagból készült háromszöget használnak. Az először lökő játékos saját golyójával megbontja ezt az alakzatot; ezután megpróbálja a célgolyókat egy bizonyos meghatározott sorrendben vagy módon a lyukakba lökni. Ha egy lökése sikertelen, a másik játékosé lesz a lökés joga. Ugyanezt vonja maga után az, ha véletlenül a forter golyót löki a lyukba (scratching). A pool-biliárd számos változatát lehet játszani, talán a legismertebb a 9-es játék nevű, amelyben a cél a golyók számsorrendben történő lyukba lökése, a legalacsonyabbal kezdve. Az győz, aki a 9-es golyót belökte. Az ún. „straight” poolban (ezt 14.1 végtelen poolnak nevezik) mindkét játékos megpróbálja a 14 célgolyót lyukba lökni. A sorrend vagy kombináció nem számít, de minden lökés előtt a játékosnak be kell mondania a golyó számát és a megcélzott lyukat; ha sikerül a lökés, egy pontot kap érte. A harmadik ismert játék a 8-as, amikor a játékos vagy az egyszínű vagy a csíkos hét golyó belökésével jogot szerez arra, hogy „megjátssza” a 8-ast, és ha azt szabályosan belökte a bemondott lyukra, akkor nyer. Irányító testületek. A snookernek és angol biliárdnak 1992 elejéig nemzetközi irányító testülete az Angol biliárd és Snooker Irányító Tanácsa (Billiards and Snooker Control Council) volt. Helyét azóta a hivatásos játékosoknál a Hivatásos Angol biliárd és Snooker Világszövetség (World Professional Billiards and Snooker Association) vette át, míg az amatőr játékosok szintjén a Nemzetközi Angol biliárd és Snooker Szövetség (International Billiards and Snooker Federation). A két testületnek közös egyeztető tanácsa van. Az amerikai amatőr pool irányító testülete a Pool Világszövetség (World Pool Association), amely az 1948 óta működő Amerikai Biliárd Kongresszus (Billiard Congress of America) és az Európai Pocket-biliárd Szövetség (European Pocket Billiard Federation) hathatós támogatásával alakult néhány éve. A játék hivatásos versenyzőinek tömörítő szervezete a PBTA (Professional Billiards tour Association). A karambol játéknak szintén van nemzetközi szervezete, a Karambol-biliárd Világszövetség (Union Mondiale de Billiard).  Mindhárom fő játéknem szervezetei a Biliárdsportok Világszövetségében egyesülnek (World Confederation of Billiard Sports).

 

birkózás  

Két küzdő fél által különböző fogásnemekben gyakorolt sportág, amelynek célja, hogy a versenyző ellenfelét úgy kényszerítse a földre, hogy a lábán kívül annak valamely más testrésze is érintse a szőnyeget; vagy bizonyos (általában fekvő) helyzetbe kényszerítse, vagy pedig minimális ideig ebben a helyzetben is tartsa. A birkózásban különböző fogásokat alkalmaznak, melyeket álló vagy fekvő testhelyzetben lehet végezni. A küzdelem meghatározott nagyságú területen, a birkózószőnyegen zajlik. A birkózóversenyek három alaptípusa - az ún. „belt-and-jacket” (öves és kabátos) a „catch- hold” (megragadás-fogás) és a szabadfogású birkózás - valószínűleg ókori eredetű. A belt- and- jacket stílusú birkózásban a birkózók ruhája szolgál fő eszközül az ellenfél megragadására. Ez a ruházat sokszor nem több a két birkózó által viselt speciális övnél, míg más esetben különleges, övvel ellátott kabát valamint nadrág viselését jelenti. A catch- hold fogásnemekben meghatározott állásból indul a küzdelem, s ezt az állást gyakran meg kell tartani a küzdelem során is. A birkózás szabadfogású válfajait, amelyek a mai nemzetközi versenyek kiírásaiban is szerepelnek, az jellemzi, hogy a mérkőzés kezdetén a versenyzők nem fogják egymást, és bizonyos tiltott fogásokon (pl. az ellenfél kezének megragadása vagy olyan életveszélyesnek minősülő fogás, mint a fojtó fogás) kívül szabadon választhatják meg az alkalmazott fogásokat. A birkózásnemeket a győzelem eléréséhez szükséges erő mértéke szerint is kategorizálhatjuk. Az ún. „break- stance” (szó szerint: helyzet hirtelen megváltoztatása) sportágakban a versenyzőnek egy bizonyos testhelyzetből kell kimozdítania ellenfelét. A „toppling” (ledöntés) stílusú birkózásban az álló helyzetben lévő ellenfelet úgy kell a földre kényszeríteni, hogy a lábán kívül valamely más testrészével is érintse a földet. A pillanatnyi tusra menő birkózás (touch- fall) célja, hogy a már hátán fekvő ellenfél két vállával - akár egy pillanatra is - a földhöz érjen. Tusra menő (pin- fall) birkózás esetén a versenyzőnek ellenfelét bizonyos ideig ebben a helyzetben is kell tartania. Végül a „submission” (alávetés, feladás) típusú birkózásban az előbbiek mellett az is kell a győzelemhez, hogy az ellenfél láthatóan-hallhatóan elismerje vereségét. A sportág kezdetei. A birkózás az egyik legrégebbi és legelterjedtebb sportág. Számos eltérő és helyi változata maradt fenn napjainkig is. Eredete valószínűleg a kézi tusára vezethető vissza. Feltehetően a vesztes halálát követelő harcot váltotta fel, mint a küzdelem egy új formája. A Kr. e. 3000- ből származó babilóni és egyiptomi műtárgyak az ún. öves birkózást ábrázolják, és a sumer Gilgames eposz is hasonló birkózást ír le. Az indiai szabadfogású birkózás eredete Kr. e. 1550 előttre tehető. A Kr. e. 700-ból származó kínai írások a szabadfogású birkózást mutatják be, csakúgy, mint a Kr. e. I. századi japán feljegyzések. A XX. században a svájciak, izlandiak, japánok és kozákok által helyi szinten űzött öves birkózás nem sokban különbözik az egyiptomiak által már Kr. e. 2500-ban gyakorolt sporttól. Az ókori görögöknél valószínűleg a birkózás volt a legnépszerűbb sportág. A fiatalemberek a palesztrák, vagyis a birkózóiskolák tagjai voltak, és ez volt társadalmi életük központja. Az ókori Görögország minden korszakában gyakori a birkózás vázákon és pénzérméken való ábrázolása, ezek azonban csupán annyit árulnak el, hogy a korabeli birkózás a mai szabadfogású változatnak felelt meg, és hogy a birkózók, más görög atlétákhoz hasonlóan, meztelenül versenyeztek. A birkózás Kr. e. 776-tól kezdve az olimpiai játékokon is szerepelt. Ezeken a játékokon két változatban rendeztek versenyeket: az egyik a ledöntés jellegű versenyszám volt, amelyben a győztesnek kétszer kellett a földre vinni az ellenfelet; a másik a pankration (latin nevén pancratium), amely a birkózás és az ökölvívás elemeit vegyítette, és úgy ért véget, hogy az egyik versenyző megadta magát. Az álló testhelyzetű birkózás is részét képezte az ókori olimpiák pentatlon versenyszámának, amelyben a küzdelmet addig folytatták, ameddig az egyik versenyző egyértelműen a földre nem került. A leghíresebb ókori görög birkózó, a krotóni Milón (lásd ott), az olimpiák hatszoros birkózóbajnoka volt. A régi rómaiaknál a birkózás már nem volt olyan népszerű, mint a görögöknél, és a Római Birodalom bukása után Európában semmiféle feljegyzés nem utal a birkózásra egészen a Kr. u. 800-as évekig. Középkor. Amikor Kr. u. 800 körül Perzsia iszlám uralkodói török zsoldosokat kezdtek alkalmazni, a katonák magukkal hozták a kores nevű, a szabadfogásúhoz hasonló birkózást, amelyben a birkózók által viselt hosszú, feszes bőrnadrágot lehetett megragadni, a küzdelem pedig „pillanatnyi” tussal ért véget (a vesztes a hátán fekve egy pillanatig érintette a földet). Amint a törökök fokozatosan meghódították az egész iszlám birodalmat, birkózóstílusuk széles körben elterjedt. Később, a XIII. századi mongol hódítások során a mongol birkózás honosodott meg, amely uralkodói támogatásban részesült, és a birkózás a mai Irán nemzeti sportjává vált. A szumó (lásd ott), a japán öves birkózóstílus népszerő, látványos sportág volt, amely császári támogatást élvezett (710-1185). A szumó- birkózás, amely eredetileg a vesztest feladásra kényszerítő látványosság.© volt, ledöntésre törekvő versenyszámként erősen szertartásossá vált; a győzelmet az ellenfélnek a 4 m átmérőjű körből való kiszorításával is el lehetett érni. A XVII. századra a szumó- birkózás hivatásos sport lett Japánban. A másik jelentős japán birkózóstílus, a cselgáncs (lásd ott) a szamuráj harcművészetből, a jujitsuból (lásd ott) alakult ki a XIX. században, és vált nemzetközi sportággá a XX. sz. második felében.  A birkózás a középkorban különböző stílusokban bukkant fel Európa-szerte. Az elsőként feljegyzett angol mérkőzést Londonban tartották a XIII. sz. elején. Angliában és Bretagne-ban az általánosan cornwalli és devoni birkózásnak nevezett (lásd cornwalli birkózás) „kabátos birkózás” már a IV. vagy V. sz. óta létezik. A birkózást mint harcművészetet tanították a Német-római Birodalom lovagjainak, és a birkózást oktató könyvek jelentek meg kéziratos formában a nyomtatás kialakulása előtt, utána pedig nyomtatásban. A mongol szabadfogású birkózás, amely Indiában az 1526. évi mongol hódítás után honosodott meg, Indiában és Pakisztánban napjainkig fennmaradt. Az újkor kezdetén VIII. Henrik és II. Károly angol, és I. Ferenc francia király a birkózás jeles pártfogói voltak. Modern birkózás. A XVIII. századtól kezdődően vándor birkózók vagy erőművészek jelentek meg vásárokon, színházakban és cirkuszokban, és minden látogatót mérkőzésre hívtak ki. Az elsők között volt az angol Thomas Topham a XVIII. században, a német születésű Eugen Sandow nemzetközi erőművész pedig még a XX. sz. elején is fellépett. Az 1800-as évek elején a birkózás részévé vált a német „Turnverein” testedző mozgalom edzési rendjének. Az Egyesült Államokban a birkózás népszerű sportággá vált a vadnyugaton (Abraham Lincoln is kiváló helyi birkózó volt). A küzdelmek rendszerint addig tartottak, amíg valamelyik versenyző feladta, és alig volt tiltott fogás. A XIX. sz. második felében kétféle birkózóstílus alakult ki, amelyek végül uralkodóvá váltak a nemzetközi versenyeken: a görög-római stílusú, azaz kötöttfogású birkózás (lásd ott), és a szabadfogású birkózás (lásd ott). A görög-római birkózást, amely először Franciaországban vált népszerűvé, azért nevezték így, mert úgy tartották, hogy az ókorban a birkózásnak ezt a válfaját gyakorolták. A kötöttfogású birkózás csak a derék felett engedi meg a fogásokat, és tiltja az ellenfél lábbal fogását és lábának fogását (gáncsolását), amikor a birkózók lemennek a szőnyegre. Eredetileg professzionális sportág volt, és a párizsi nemzetközi bemutatókon vált népszerűvé. Attól kezdve, hogy 1896-ban felvették az első újkori olimpia műsorára, a kötöttfogású birkózóversenyek az 1900. és 1904. évi játékokat kivéve minden olimpián szerepeltek. A másik stílus, a szabadfogású birkózás főleg Nagy- Britanniában és az Egyesült Államokban vált népszerűvé, kezdetben profi sportágként, majd miután 1888-ban az Amatőr Atlétikai Szövetség (Amateur Athletic Association) elismerte, amatőr sportként is. Az olimpiai sportágak közé 1904-ben vették fel, és az 1912. évi játékokat kivéve azóta is olimpiai versenyszám. A szabadfogású birkózás megengedi a derékon felüli fogásokat és a lábbal fogást, a láb fogását; a mérkőzést két vállra fektetéssel lehet megnyerni. A nemzetközi szabadfogású birkózás a szabadfogású stílus egységbe foglalt formája, amely 1920- ban Antwerpenben szerepelt először az olimpia műsorán; ezután vették fel az olimpiai sportágak közé.  A nemzetközi szabadfogású birkózás jellemzője, hogy a kötöttfogású birkózásban szereplő „pillanatnyi” tust alkalmazza az angol-amerikai birkózási gyakorlatban megszokott „tartós” tus helyett. A XIX-XX. század fordulóján a kiemelkedő professzionális birkózók közé tartozott az orosz Georg Hackenschmidt, aki eredetileg amatőr kötöttfogású versenyző volt, de profi lett, és 1900-tól kezdve a szabadfogású stílust művelte. 1908-ig volt világbajnok. Az amerikai Frank Gotch először 1908-ban, majd 1911-ben is legyőzte Hackenschmidtet. Gotch 1913-ban történt visszavonulása után a profi birkózás, amely amúgyis reménytelen küzdelmet folytatott az ökölvívással a népszerűségért, nem volt többé jelentős professzionális sport. Ezt követően, bár közönsége, különösen az Egyesült Államokban a rádióközvetítések, és később a televíziós közvetítések révén egyre nőtt, pusztán látványossággá vált. A győzteseket, akiket előre megfontoltan „hősökre” és „gazemberekre” osztottak fel, a támogatók anyagi követelményei, nem pedig ügyességük szerint hirdették ki. A birkózó akciók egyre hóbortosabbá és mesterkéltebbé váltak, és nagyrészt elvesztették hitelességüket. Amatőr birkózás a XX. században. Míg a professzionális birkózás a XX. században egyre inkább vesztett komolyságából, az amatőr birkózás ugyanezen időszakban jelentős fejlődésen ment át. A sportágban eredetileg nem voltak súlycsoportok (az első olimpián a nehézsúly volt az egyetlen súlycsoport), ezek az amatőr birkózásban alakultak ki. Korábban a küzdelmek folyamatosan zajlottak, három tus eléréséig, néha időkorlátozással, néha anélkül. Az amatőr birkózást viszont három háromperces menetre korlátozták; ez a szabály 1967 óta van hatályban a nemzetközi versenyeken. A legfontosabb újítás az amatőr birkózásban talán annak a rendszernek a bevezetése volt, amely szerint pontokat lehet szerezni tus nélkül, ha az egyik birkózó fölényben van a másikkal szemben. Ez a rendszer lényegében lehetetlenné tette a döntetlen mérkőzéseket, és azért alakult ki, mert a derékon felüli fogásokra korlátozott és a gáncsolást tiltó kötöttfogású birkózás könnyen unalmassá vált, ha a birkózók már a szőnyegre kerültek. Az 1912. évi olimpián két finn kötöttfogású birkózó például hat órán át küzdött eredmény nélkül. A probléma megoldására néhány amerikai egyetem bevezette az idõmérést, még pedig azt az időt, amely alatt bármelyik birkózó uralta a versenyt a mérkőzés folyamán. (Egy versenyző akkor uralja a versenyt, ha olyan akciót kezdeményez, amely tust eredményezhet, ha az ellenfél képtelen a kimenekülésre.) 1928-ban az Országos Egyetemi Atlétikai Szövetség (National Collegiate Athletic Association) nemzeti sportként fogadta el az egyetemi stílusú birkózást, és ennek eredményeként alakult ki a mérkőzés alatt folyamatosan vezetett pontozás rendszere. A sportág szabályai és elbírálása hasonlóak a szabadfogású és kötöttfogású mérkőzéseken alkalmazottakhoz, és pontot szerezni a fölény visszahódításával, tus elérésével vagy az ellenfél tusveszélyes helyzetbe hozásával lehet. A tus nélküli mérkőzéseken a folyamatos pontozást figyelembe véve hirdetnek győztest. A XX. században a szovjet Anatolij Harlampiev és mások, a különböző hagyományos birkózó stílusok tanulmányozása után egy nemzetközileg elismert, harmadik birkózó fogásnemet alakítottak ki, a szambót, amely az ún. „kabátos birkózás” egyik válfaja. A szambó a Szovjetunióban, Bulgáriában és Japánban vált népszerűvé, és 1964-ben ismerték el nemzetközi szinten. A szambóban a birkózó akkor győz, ha a másikat tisztán a hátára dobta, ha viszont a birkózók már a szőnyegre kerültek, a mérkőzés azzal fejeződik be, hogy az egyik ellenfél feladja a küzdelmet. A szambó hasonlít a cselgáncsra és a mongol birkózásra, a mérkőzések pedig három háromperces menetből állnak. Szervezeti keretek. A professzionális birkózásnak sosem voltak szervezetei a nyugati világban. Helyi és nemzeti amatőr szervezetek viszont a XIX. sz. elejétől folyamatosan alakultak. A regionális versenyek a XIX. sz. végén kezdődtek, és 1911-ben megalakult a Nemzetközi Amatőr Birkózó Szövetség (FILA: Fédération Internationale de Lutte Amateur), amelyet 1920-ban szerveztek újjá. A FILA irányítja a nemzetközi versenyeket, többek között az olimpiai játékokét is, és rendezi meg 1950 óta a kötöttfogású, 1951 óta pedig a szabadfogású világbajnokságot. Az 1951-ben alakult Nemzetközi Cselgáncs Szövetség (International Judo Federation) által támogatott cselgáncs-világbajnokságokat és olimpiai versenyeket 1956, ill. 1964 óta rendeznek. Elvek és gyakorlat. A FILA szabályai szerint mind a szabadfogású, mind a kötöttfogású birkózás versenyei hasonlóak, céljuk minden esetben az ellenfél hátára dobása, ill. leszorítása oly módon, hogy annak mindkét válla egyidejűleg érintse a földet. Ennek csak egy pillanatig kell tartania, de a vállakon keresztül történő folyamatos gördítés nem számít tusnak. 

A versenyzők egy nagy, kipárnázott birkózószőnyegen találkoznak, és álló helyzetből kezdenek fogást keresni. Küzdelmüket hivatalos tisztségviselők felügyelik és irányítják, akik közül az egyik, a vezető bíró a birkózókkal együtt a szőnyegen áll, és a tushoz vezető akciókért adott pontokat mutatja. Ha nincs tus a mérkőzés befejezése előtt, e pontok alapján állapítják meg a győztest. A mérkőzés folyamatosan zajlik, jelenleg öt perc a birkózóidő, amit két perc hosszabbítás követhet. A birkózásban ma már nincs döntetlen, de korábban gyakori volt a holtverseny. A versenyzők az edzéseken sajátítják el a birkózás technikáját. Amíg álló helyzetben vannak, arra törekszenek, hogy ellenfelüket a szőnyegre vigyék a földrevitelként ismert akciók: felemelés, dobás, pörgetés, derékfogás és gáncsolás sorozatával. Az őt érő támadáskor a birkózó ellentámadást hajt végre, hogy saját előnyére fordítsa a helyzetet. Amikor a birkózók tus nélkül mennek le a szőnyegre, azzal folytatják a küzdelmet, hogy különböző fogásokkal és ellenfogásokkal megragadják egymást, hogy tust érjenek el. A nagy erő, bár előnyt jelent, nem előfeltétel, minthogy az akciók többsége az emelőhatáson alapszik; a gyorsaság és a jó állóképesség sokkal lényegesebb. A birkózás villámgyors akciói a test összes izmát igénybe veszik. A súlycsoportok alkalmazása kiküszöböli olyan versenyzők összepárosítását, akik között néhány kilónál több a súlykülönbség.  Bár az ókori Görögországban a spártaiak fiatal lányokat is edzettek birkózóknak, és fennmaradt egy alkalmi női birkózó neve (Zenóbia), a női birkózás a XX. században az újdonság varázsával ható látványosságként bukkant fel.

 

birling  

Sport, lásd rönkgörgetés

 

bob  

Télisport, jéggel borított természetes vagy mesterséges lejtőn való lesiklás négytalpas szánkóban, amelyben két vagy négy versenyző ül.  A bob, mint sportág, Svájcban, 1890 táján különült el a szánkózástól. Az első szervezett versenyt 1898-ban tartották a svájci Sankt Moritz melletti Cresta pályán. A bob 1923-ban vált nemzetközileg elismert sportággá, irányító szervezete, a Nemzetközi Bob- és Szánkóversenyző Szövetség (Fédération Internationale de Bobsleigh et de Tobogganing; FIBT) létrejöttével. A Nemzetközi Versenyszánkózási Szövetség (Fédération Internationale de Luge de Course; FIL), amely addig az FIBT része volt, 1957-ben kivált az anyaszervezetből. A bob a franciaországi Chamonix-ban, 1924-ben rendezett téli olimpián volt először versenyszám. A nemzetközi versenyek bobpályái legalább 1500 m hosszúak, 8 és 15% közötti átlagos lejtéssel. A pályán általában 15-20 kanyar van, ezek akár 180°-ot meghaladó, hatalmas hajtűkanyarok is lehetnek. A legtöbb bobpályának állandó, földbe épített beton- vagy kőalapozása van. Az alapot több centiméter vastagságú nedves hóval borítják, amelyet aztán vízzel telítenek, és hagynak megfagyni. Az egyenes pályaszakaszoknak megerősített, jégből készült, mintegy 45 cm magas oldalfaluk van. A nagy kanyarok fala igen meredek, 6 m magas is lehet, és gyakran visszahajló jégperemük van, hogy a gyorsan haladó bobok ki ne repüljenek a kanyarban. Az első bobokat főleg fából építették. Néhány éven belül már acéltalpakkal szerelték fel őket, és a XX. század közepére mindenütt acélt és alumíniumot használtak a járművek építéséhez. A négy talpat páronként egy-egy tengelyre szerelik. A bobot vagy úgy kormányozzák, hogy az elülső tengelyt kötelekkel elfordítják, vagy a tengelyhez kábelekkel kapcsolt kormánykereket használnak. A fék egy fogasrúd, amely a jéghez nyomódik a hátsó talpak között. A versenyboboknak áramvonalas orruk van a légellenállás csökkentésére. Két típus használatos: a kettes kis bob (gyakran „boblet”-nek is nevezik), valamint a négyes bob. A szabályok az előbbinél 375 kg-ban, az utóbbinál 630 kg-ban határozzák meg a versenyzők és a szánkó legnagyobb együttes súlyát. A szánkó többi méretét is szabályok rögzítik.  1931 óta minden évben (a II. világháború éveit kivéve) megrendezik mind a kettes, mind a négyes bobvilágbajnokságot. A versenyen minden csapat négyszer siklik le, és a négy futam együttes ideje alapján állapítják meg a győztest. Az elektromos időmérő berendezés századmásodperces pontosságú. A versenyzők futórajttal indulnak néhány méterrel a rajtvonal mögül, álló helyzetből. A súlyosabb négyes bobok a 160 km/órás sebességet is megközelítik, de a könnyebb kettes bobok is csak alig valamivel lassabbak. A csapatoknak el kell sajátítaniuk annak a technikáját, hogyan lehet a rajtnál a szánkót úgy megtolni, hogy az maximális kezdősebességet érjen el, és a csapattagok, súlypontjuk áthelyezésével elkerüljék a jármű kisodródását a pályáról. A sportág korai szakaszában sok versenyző csapat tagjai azt a technikát alkalmazták, hogy testüket hirtelen, rándulásszerű mozdulatokkal előre- hátra mozgatták (az ezt kifejező angol ige, a bob adta a sportág nevét), hogy a szánkó sebességét növeljék. Kétséges azonban, hogy valóban ez a mozgás okozta-e a gyorsulást, és amióta a szánkók konstrukciójának javításával érnek el nagyobb sebességeket. felhagytak ezzel a módszerrel. A kormányosnak, aki egyben a bob kapitánya is és a legfontosabb csapattag, meg kell tanulnia a szánkó stabilitásának érzékelését és azt, hogy gyors reagálással elkerülje a kisodródásokat, valamint hogy megfelelően manőverezzen a kanyarokban.

 

bocsa  

Más írásmóddal BOCCIE, BOCCI vagy BOCCE, olasz golyójáték, amely különösen népszerű Piemontban és Liguriában, de az Egyesült Államok, Ausztrália és Dél-Amerika olasz közösségeiben is játsszák. Irányító testülete az Unione Federazione Italiane Bocce. Az első világbajnokságot az olaszországi Genovában rendezték 1951-ben. A bocsapálya vagy campo mintegy 23 méter hosszú és 2,4 méter széles, sík felületű, homok- vagy salakborítású sík pálya, két végén és két oldalán kb. 45 cm, ill. 30 cm magas palánkok határolják. Minden játékos vagy csapat felváltva gurít vagy hajít négy fából, fémből vagy mindkettőből készült, 10-13 cm átmérőjű golyót (olaszul: boccia) egy kisebb golyó felé, amelynek neve boccino vagy pallino. A cél az, hogy a játékos közelebb juttassa golyóját a pallinóhoz, mint az ellenfél, megvédje a jól elhelyezett golyót, vagy félrelökje az ellenfél egyik golyóját. A golyónak szabad az oldalfalakról visszapattannia. A játékos vagy a csapat minden forduló végén egy pontot kap minden olyan golyóért, amely közelebb van a pallinóhoz, mint az ellenfél legközelebbi golyója. A játékot rendszerint 12 elért pontig játsszák.

 

body building  

Sport, lásd testépítés

 

botlabda  

Angolul STICKBALL, játék, amelyet utcán vagy valamilyen körülhatárolt területen bottal, például seprűnyéllel és egy kemény gumilabdával játszanak. A botlabda a XVIII. század végén alakult ki olyan angol játékokból, mint a bigézés, a körbefutós méta és a town ball. A botlabda a Dél-Angliában és az észak-amerikai Bostonban játszott stoolball nevű játékkal is összefüggésbe hozható. Az összes ilyen játékot alapvonallal határolt pályán, labdával és egy vagy több bottal játszották. A mai játékot különösképpen New York városában, az utcán játsszák, ahol stabilan álló tárgyak - például egy tűzcsap vagy egy elhagyott autó - szolgálnak alappontokként. Ezek a tárgyak célpontokként is szerepelnek, amelyeknek a labda nekiütközhet. A csatornaaknák fedeleit gyakran használják alappontokként, ilyenkor az ütések hosszát csatornaszakaszok hosszában mérik. A játékosok a bot egyik végét körbetekerhetik ragasztószalaggal a jobb fogás kedvéért. A botlabdát két csapat vagy egy ütőjátékos és több mezőnyjátékos játszhatja. Ahány csapat, kerület vagy országrész játssza, annyifélék a szabályok. A játék lényege, hogy az ütőjátékos a lehető legmesszebbre üsse a labdát, és ezután eljusson az első alappontra vagy még messzebb, mielőtt a mezőnyjátékos megszerezné a labdát. Az ütőjátékos akkor esik ki, ha a mezőnyjátékos eltalálja a labdával, utoléri vagy lehagyja, amikor visszafut az alappontig. A modern botlabdát általában a baseballhoz hasonlóan játsszák, csak nem ott használt szabályos labdával és ütővel.

 

bowling  

Más néven TENPINS (angol: „tíz bábu”), játék, melyben a játékosok egy súlyos golyót gurítanak végig egy hosszú, keskeny pályán, hogy feldöntsék a tekebábuknak („fáknak”) nevezett, fából készült tárgyakat. Az a játékos vagy az a csapat győz, amelyik a legtöbb bábut üti le. A XV., XVI. és XVII. században a tekejáték Britanniában és Európa többi részén is elterjedt. A kilencbábus tekézést (ninepin bowling) holland telepesek vitték magukkal a későbbi Egyesült Államok területére. Itt a játék olyan népszerűvé vált, és annyira összefonódott a szerencsejátékkal, hogy számos államban betiltották. A legenda szerint a XVIII. század elején azért iktatták be a tizedik bábut, hogy kijátsszák ezeket a törvényeket, mivel csak a kilencbábus tekére vonatkoztak. 1895-ben megalakult az Amerikai Bowling Kongresszus (American Bowling Congress) - az Egyesült Államokban a sportág férfi versenyzőinek irányító testülete -, hogy egységesítse a szabályokat és a felszerelést. 1901-ben e szervezet támogatásával rendezték meg az első nemzeti bajnokságot. A nőknél hasonló testület az 1916-ban alapított Nemzetközi Női Bowling Kongresszus (Women’s International Bowling Congress - WIBC). A tekebábukat sokáig kézzel állították fel, de az 1950-es években bevezetett automata bábuállító forradalmasította a játékot, és a bowling-létesítmények száma jelentősen megnőtt. 1958-ban megalakult az Amerikai Hivatásos Bowling-játékosok Szövetsége (Professional Bowlers Association of America - PBA), amely napjainkban több pénzdíjas bajnokságot támogat. A bowling-, illetve tekejátékok mindegyikét átfogó nemzetközi szervezet a Fédération Internationale des Quilleurs (Nemzetközi Tekéző Szövetség; FIQ), amelyet 1951-ben alapítottak. A bowlingot lakkozott fából készült, kb. 19 m hosszú pályán játsszák. A bábukat egymástól kb. 30 cm távolságra állítják fel, háromszögletű elrendezésben. A golyónak valamilyen nem fémes anyagból kell készülnie, és súlya nem haladhatja meg a 7,3 kg-ot. A játék 10 menetből (frame) áll, és menetenként minden játékos két golyót guríthat. Ha az összes bábut sikerül az első golyóval feldönteni, úgynevezett „strike”-ot jeleznek. Ha maradnak álló bábuk, a feldöntött bábukat eltávolítják, és egy másik golyót gurítanak. A maradék bábuknak a második golyóval való leütését „spare”-nek nevezik. A pontozásnál egy strike, illetve egy spare 10-10 fát, azaz pontot ér. Ha a játékos két strike-ot tud egymás után csinálni, az első menetben a pontok száma: 20 plusz a következő menetben az első golyóval leütött bábuk száma; a teljes pontszám 300, vagy sorban 12 strike. Bowlingversenyeket két játékos, illetve legfeljebb 5 fős csapatok között lehet rendezni.

 

bowls  

Sport, lásd golyózás

Oldal: Sportágak B
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat