Chillik András László honlapja

egyéni indításos gyorsasági verseny  

Franciául COURSE CONTRE LA MONTRE, az országúti kerékpárversenyek egyik fajtája. A versenyzőket egymás után indítják percenként, s meghatározott távolságot tesznek meg. Az győz, aki a távot a legrövidebb idő alatt hagyja maga mögött. Az egyéni indításos verseny sajátsága, hogy a résztvevők egyedül kerékpároznak, meglehetős távolságra egymástól, tilos tehát az olyan taktikai együttműködés, amelyhez más kerékpárversenyeken két vagy több versenyző folyamodik. Egyéni indításos csapatversenyeken viszont a két-, három- vagy négytagú csapat tagjai vezethetik vagy segíthetik egymást. A kéttagú csapatok kétpercenként rajtolnak, s az időmérők a stopperórát akkor állítják meg, amikor a második csapattag áthalad a célvonalon. A három- vagy négytagú csapatok háromperces időközökben rajtolnak, s a harmadiknak célba érkező csapattag időeredménye a mérvadó. Világbajnokságokon négyes csapatok versenyeznek 100 km-es távon. Az egyéni indításos versenyek szerves részei az európai kontinens szakaszos országúti kerékpárversenyei többségének - vagyis az olyan versenyeknek, amelyeken a versenyzők mindennap új cél felé haladnak - és önálló versenyek a Nemzetek Nagydíja (Grand Prix des Nations), ezen az amatőrök és profik számára kiírt versengésen belül. A brit kerékpáros klubok bicikliken és tricikliken induló amatőrök számára szorgalmazzák az egyéni indításos versenyeket, tavaszi és nyári sportként. A férfiak bajnokságát 25, 50 és 100 mérföldes (40, 80 és 160 km-es) távon, valamint 12 és 24 órás időtartammal tartják meg, a női bajnokság távjai 25, 50 és 100 mérföld (40, 80 és 160 km), időtartamuk 12 óra. Alkalomadtán tandemek, azaz kétüléses kerékpárok is részt vehetnek a bajnokságban. Angliában és Walesben 1922 óta a Road Time Trials Council (Országúti Egyéni Indításos Versenyek Tanácsa) felügyeletével és támogatásával bonyolítják le a sportág versenyeit.

Eisstockschiessen  

Más néven EISSCHIESSEN (német: „jégtömblövés”), télen jégen, a többi évszakban aszfalton vagy más terepen űzött sport; hasonlít a curlinghez (jégen játszott korongcsúsztató játék) vagy a shuffleboardhoz (korongtologató játék). A XIX. század vége felé lett népszerű Bajorországban és Ausztriában. A csapatok négytagúak, egy-egy tartalékkal. A pálya 28 m hosszú és 3 m széles. A játékosok henger alakú Eisstockokat („jégtömböket”) csúsztatnak végig a pályán, a cél, hogy az Eisstock minél közelebb kerüljön a háznak nevezett, 6 m hosszú térségben elhelyezett Runddaube-hoz („gumikarika”). Az Eisstock 4,5-6 kg súlyú, 30-38 cm hosszú és 35,5 cm átmérőjű, szilárd műanyagból készül (Stockkörper). Rozsdamentes acélgyűrű veszi körül, alsó része forgácslemez és megvasalt acél; fogója (Stiel) fából készült; talprésze (Sohle) gumiból, ha jégen használják, vagy keményfából és műanyagból, ha más felületen játszanak. A gumi összetétele határozza meg a jégen elérhető sebességet. A versenyzők az igényelt dobás fajtája szerinti talprészt erősítenek az Eisstockra. Egy-egy torna három részből áll, 19 csapat részvételével: 1. szabályos csapatverseny; 2. egyéni ügyességi verseny, ebben a játékos arra törekszik, hogy az Eisstockot meghatározott célpontba juttassa; 3. távdobás, a cél ilyenkor a maximális távolság elérése, pálya igénybevétele nélkül.  Az 1936. és az 1964. évi téli olimpiákon Eisstockschiessen-bemutatókat tartottak. Ezt az Ausztriában és Németországban igen népszerû sportágat - több mint 200 ezren űzik - férfiak, nők, gyermekek egyaránt művelik. Több mint 18 országban - Kanada és az USA is közéjük tartozik - tevékenykednek Eisstockschiessen-egyesületek. Rendeznek nemzeti (országos) bajnokságokat, és évenként megtartják a sportág Európa-bajnokságát. A sportág felügyelő testülete a Nemzetközi Eisstockschiessen Szövetség (Internationale Föderation für Eisstockschiessen; IFE,), székhelye a németországi Frankfurt am Main.

ejtöernyözés  

Ejtőernyő használata szórakozásra és versenyzésre. Az ejtőernyős sportban rendszerint lassan mozgó repülőgépből ugranak ki a versenyzők, gyakran 3000 méternél alacsonyabbról. Ha az ugró késleltve nyitja ki az ejtőernyőt, szabadesést idéz elő. Az ejtőernyős versenyek különböző fajtájúak: hol az ugrás stílusát, hol a pontosságát bírálják el, s van csapatverseny is. Az ejtőernyőzés első világbajnokságát Jugoszláviában tartották 1951-ben; ezután kétévenként rendezték meg a világbajnokságokat, a Nemzetközi Repülési Szövetség (Fédération Aéronautique Internationale; FAI) felügyelete alatt, nem egyszer negyven válogatott részvételével. Amikor az ugrás stílusát, szépségét bírálják el, a versenyzőknek bizonyos számú mutatványt kell végrehajtaniuk, például a szabadesés folyamán a lehető legrövidebb idő alatt kell hátraarcot végezniük. Ilyenkor csak az ugrás eleganciáját bírálja el a versenybizottság, a földet érés helye nem számít. Célba ugrási (pontossági) verseny esetében a cél: minél közelebb földet érni a talajra helyezett, 37 cm átmérőjű, elektronikusan érzékeny célkör 5 cm átmérőjű központi korongjához. Csapatversenyekben a csapattagok botot adnak át egymásnak esés közben, szabályos kört alkotva (ezt hívják váltónak), ill. egyéb, a terep feletti relatív ugrásoknak vagy formaugrásoknak nevezett figurákat hajtanak végre. „Kupola”-formaugrás esetében a csapattagok ejtőernyőik kinyílása után kapcsolódnak össze vagy alakítanak ki egyéb figurákat. A biztonsági felszerelésként alkalmazott ejtőernyővel ellentétben, a versenyejtőernyőből - a manőverezés megkönnyítése végett - hiányoznak bizonyos kupolaszektorok. A versenyejtőernyők húzó- vagy irányító fogantyú segítségével is forgathatók, ez a kiszivárgó levegő irányát szabályozza. Az ejtőernyő irányítórése lehetővé teszi az ejtőernyős számára, hogy irányítsa leszállását, miután a FAI versenybizottság előírta magasságban kinyitotta az ernyőjét. Az ugrónak előre meghatározott módon és formában kell elhagynia a repülőgépet. Kedvtelésből űzött - nem versenyszerű - ejtőernyőzés esetében az ugró rendszerint magasságmérőt visz magával, amely nemcsak a földre ereszkedés üteméről tájékoztatja, hanem arról is, hogy mikor nyissa ki az ernyőjét. A versenyszerű ejtőernyőzés újabb formái közé tartozik az ejtőernyős siklórepülés - ilyenkor az ernyőhöz kapcsolt rugalmas szárnyakra van szükség -, továbbá az ejtőernyős felszállás, amikor is a versenyző testét hosszú zsinór csatolja a felszereléshez, és a földön gördülő jármű lendíti fel a szélbe.

eröemelés  

Angolul POWER LIFTING, a súlyemelés egyik fajtája, a klasszikus sportág egyik alfaja, amelyben a puszta erőn van a hangsúly, a forma és az egyensúlyozás a háttérbe szorul. Az erőemelést elsősorban az Egyesült Államokban és Kanadában fejlesztették ki azok a súlyemelők, akik úgy érezték: az erőre összpontosítás kirekesztődik a formális, szabályszerű súlyemelő versenyekből. Az Amateur Athletic Union (Amatőr Atlétikai Egyesülés) 1967-ben az Egyesült Államokban kezdeményezte a versenyszám országos felügyeletét, ellenőrzését, s 1972-ben az USA és 12 más ország erőemelő versenyzőcsoportjaiból megalakult az International Powerlifting Federation (Nemzetközi Erőemelési Szövetség). A versenyszám három részből áll. A felnyomás padról - hanyatt fekvő helyzetből - a felsőtest erejét teszi próbára. Az emelés guggolásból vagy mély térdhajlításból a láb erejének próbája. A kétkezes emelésben (másképpen kétkezes felhúzás) a versenyző egyetlen mozdulattal csípőmagasságba emeli a súlyt, az alsó hátizmok és a markolás erejéről téve bizonyságot.

északi sízés  

Másképpen KLASSZIKUS SÍZÉS; sportág, technikái és a versenyszámok Norvégia és a többi skandináv ország dombos terepén alakultak ki. A modern, északi versenyek sífutás számokból (többek között váltófutásból) és síugrószámokból állnak. A külön versenyszámot alkotó északi összetett része a 15 km-es sífutás és a különleges síugrás. A versenyzőket a két versenyben elért teljesítmény alapján pontozzák, az összesített pontszám szerint állapítják meg a helyezéseket. A sífutást gyakran nevezik északi futásnak. Az északi versenyszámokat 1924-ben iktatták be az első téli olimpia műsorába; az alpesi számok (lesiklás, műlesiklás) csak 1936-ban kerültek a téli olimpiák programjába. A sífutószámokban 1979 óta megrendezik az Északi Világkupát. A sportág felügyelő testülete a Fédération Internationale de Ski (Nemzetközi Sí Szövetség). Lásd még sízés

evezés  

Csónak („hajó”) előre mozgatása lapátok segítségével. Az evezés szó egyaránt vonatkozik a váltott lapáthasználatra (ilyenkor a lapátot két kézzel fogja az evezős) és az egyidejűleg meglendített két evező használatára (amikor az evezős egy-egy lapátot fog a jobb és a bal kezével). A sportágban ún. oar (váltott evezős), ill. scull- (párevezős) hajók versenyeznek. Az oar-hajók lehetnek kétevezősök, négyesek és nyolcasok; a scull-hajók pedig egypárevezősök (szkiffek), kétpárevezősök (dublók) és négypárevezősök (kvadruplettek). A versenyeket folyókon és tavakon rendezik. Versenyevezésben az „oar”, azaz a lapát fából (újabban kemény műanyag csőből) készült kar, egyik végén legömbölyített fogórésszel (nyél), másik végén különleges alakú lapáttollal. A kar rendszerint két hosszú részből áll, ezeket a tömeg csökkentése és a rugalmasság (hajlékonyság) növelése céljából kivájják (üregelik) és összeragasztják. A vékony, kiszélesített lapáttoll vagy lapos, vagy pedig az oldalakon és a végeken kissé meghajlított, ez növeli a vízfogás erejét. A lapát középső részét vagy a lapát forgópontjaiként szolgáló ún. villába, vagy pedig a hajó felső pereméhez erősített, ugyanilyen célú evezőszegek közé illesztik. A lapátnak ezt a részét kopás ellen bőrből vagy műanyagból készült hüvely védi, amelyre a kicsúszást megakadályozó, rögzített bőr- vagy állítható fém-, újabban műanyag karimát (bilincset) szerelnek. Párevezősök esetében a lapátot „scull”-nak nevezik. Sem az „oar”-, sem a „scull”-lapátok hosszúságát nem szabályozzák, de az előbbiek rendszerint 3,6-3,9 m, az utóbbiak pedig 2,9 m hosszúak.  A korai „oar”- és „scull”- hajók fából készült, súlyos alkotmányok voltak. Később könnyebb anyagokból, a hidegsajtolásnak nevezett eljárás segítségével könnyebb súlyú, 3,2 mm hajóborításhéjú hajókat sikerült előállítani. A hajó hosszát csak az ifjúsági versenyszámoknál korlátozzák. A nyolcas hajók 16-18 m hosszúak, a négyes- és a kétevezősök rövidebbek. A párevezős hajók hossza rendszerint 7,6 m. Mindkét hajófajta simán, könnyen mozog, az egyes csapások között gyorsan siklanak. Az evezés története. Az evezés kezdetben a közlekedést és a szállítást szolgálta. A hadihajókként és az állam hajóiként alkalmazott gályák vagy evezőshajók legalább a Kr. e. XXV. századtól kezdve egészen a Kr. u. IV. századig voltak használatban az ókori Egyiptomban (a Nílus folyón) és később a Római Birodalomban (a Földközi-tengeren). Az angolszászoknál, a dánoknál és a norvégeknél az evezés a vitorlás hajók fontos kiegészítő kelléke volt a vízi hadműveletekben. Angliában az evezés - kis csónakokon és bárkákon - már a XIII. században elkezdődött a Temze folyón. Csakhamar létrejöttek a révészek társaságai, melyek Londonban és London közelében utasokat szállítottak fölfelé és lefelé a folyón, ill. egyik partról a másikra. A XVI. században azután, az utasok fogadásai nyomán, kifejlődtek előbb a rögtönzött, majd a szervezett evezősversenyek. A XVIII. század elején már több mint negyvenezer libériás csónakos dolgozott. A Doggett’s Coat and Badge evezősverseny (lásd ott) révészek versenye, 1715 óta évenként megrendezik. A révészek természetesen hivatásszerűen űzték mesterségüket; már a XVIII. század folyamán is hivatásos (profi) versenyzők számára rendezték meg a regattákat. Az Egyesült Államokban a hasonló evezős versenyeket a XIX. század elejétől rendezték meg. Ekkoriban indultak meg Angliában, valamivel később pedig az Egyesült Államokban a hat- és nyolcevezős hajók amatőr evezősversenyei, az egyesületi és iskolai sporttevékenység részeként. A szervezett versenyzés Oxford és Cambridge egyetemein kezdődött el az 1820-as években, s az 1839. évi Henley-regattában csúcsosodott ki, amit 1851-től Henley Királyi Regattának (lásd ott) nevezte ezt ma is minden évben megrendezik. Ausztráliában és Kanadában a sportszerű (versenyszerű) evezés az 1830-as és 1860-as esztendők között alakult ki, s ugyanebben az időszakban lett népszerűvé egész Európában és az Egyesült Államokban. (A Harvard és a Yale Egyetem evezős csapatai első ízben 1851-ben mérték össze erejüket, s az első nyílt regattát 1872-ben rendezték meg amatőrök számára.) A professzionista párevezősök versenyei nagy népszerűségnek örvendtek a XIX. század folyamán. Ebben az időszakban alakultak meg a helyi és országos - amatőr és profi (hivatásos) - evezősszervezetek, 1892-ben pedig megalapították a Nemzetközi Evezős Szövetséget (Fédération Internationale des Sociétés d’Aviron, FISA). Bevezették a nyolcasok, a négyesek, a kétevezősök versenyeit és a párevezős-versenyeket. A nyolcas, a négyes és olykor a kétevezős hajókban kormányos is van, a hajófarban ül, kormányoz, kiáltásaival irányítja a vezérevezőst, és - általában - meghatározza a versenystratégiát. Az olimpiai játékokon a férfiak számára 1900 óta, a nők számára 1976 óta rendeznek evezősversenyeket. Pálya és felszerelés. A FISA szabályai szerint a versenytáv 2000 m, egyenes pályán, állóvízben, mindegyik csapat vagy egyéni versenyző bójákkal kijelölt, külön pályán evez. A versenyhajók hossza lehet 8 m (szkiffek), 10 m (kettes hajók), 13 m (négyesek) vagy 18 m (nyolcasok). A hajók súlya a felhasznált anyag szerint változik, s 109 kg-ig terjed, sőt ezt a súlyt meg is haladhatja. A lapátok nagysága, formája és súlya sincs meghatározva, de hosszúságuk általában 4 m, hozzávetőleges súlyuk pedig 3,6 kg. Csapások, stílusváltozások és edzésmódszerek. A versenyszerű evezőcsapás a lapáttollnak a vízbe merítésével (a vízfogással) kezdődik. Ezután a víz alatti áthúzás következik, majd a lapáttollnak a víz fölötti mozgatása (hátravitel). A hátravitel megkezdése előtt az evezős a lapátnyelet lenyomva a lapáttollat csuklómozdulattal vízszintesre állítja - ez a lapjára fordítás. Az áthúzás után a lapáttoll vízből való kiemelését szabadításnak nevezik. A lapáttollnak vízszintes helyzetből függőlegesre fordítását pedig - a vízfogás előkészítése céljából - forgatásnak, merőlegesre forgatásnak mondják. A korai, rögzített-üléses evezésben az ún. angol csapást alkalmazták: az erő nagy részét a test lendülete adta, a karok főként a testsúlynak a lapátra való átvitelét segítették elő. A mozgóülés (vagy gurulóülés) bevezetésével (erre 1857-ben került sor az Egyesült Államokban, 1871-ben Angliában) nagy jelentőségre tett szert a lábmunka. Steve Fairbairn (1881-ben) módosított, új stílust honosított meg: nagyobb súlyt helyezett a lábmunkára és az erőteljesebb karcsapásra. Az 1950-es években Karl Adam német edző a Fahrtspielen, a „sebességjátékon” alapuló új edzésmódszert vezetett be; a módszert eredetileg futók edzésére alkalmazták, lényege a résztávos edzés: váltakozva fut rövid sprinteket és hosszabb távokat a versenyző.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat