gátfutás  

Atlétikai versenyszám, egymástól egyenlő távolságra elhelyezett, gátaknak nevezett akadályok átugrásával futják. A gátak kidöntése megengedett ugyan, de diszkvalifikálják azt a futót, aki lábfejét vagy lábszárát a gát mellett lendíti el, vagy kézzel dönti le a gátat. A gátfutást valószínűleg Angliában találták ki a XIX. század elején: az Eton College-ban 1837 táján rendeztek ilyen versenyeket. Az idő tájt a versenyzők úgy ugrották át a gátat futás közben, hogy páros lábra érkeztek le. A további kísérletezés - hány lépést lehet megtenni az egyes gátak között - konvencionális ritmust alakított ki: a magas gátak között 3-3, az alacsony gátak között 7-7 lépés, a középmagas gátak között pedig rendszerint 15 lépés. Az Oxfordi Egyetem A. C. M. Croome nevű versenyzője 1885 körül tovább finomította a technikát: úgy vette a gátakat, hogy egyik lábát előrenyújtotta, s közben erőteljesen előrelendítette törzsét. Ez manapság is a gátfutás technikájának alapja. A gátak megtervezésében nagy haladást hozott az L alakú gát kialakítása (1935), ez került a fordított T alakú gát helyére. Az L alakú gát - és tökéletesített változata, a hajlított L alakú vagy billenőgát - alapja (vízszintes szára) a közeledő gátfutó felé mutat. Ha tehát a versenyző gátat dönt, a gát lefelé eldőlve kilendül, kibillen az atléta útjából, ellenben a fordított T alakú gát fölfelé billent. A mai gátfutók rövidtávfutó stílusban teszik meg a gátak közötti távolságot, s gátvételnél két karjukat erőteljesen előrelendítik, hangsúlyozottan előrehajolnak, a követő lábat pedig a testtel szinte derékszögben lendítik át, így aztán a gátvétel után sem törik meg a futás lendülete. A Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (IAAF) szabályai szerint a férfi gátfutóversenyek szabványos távjai a 110, a 200 és a 400 m. A 110 és a 400 m-es gátfutás olimpiai számok. A 110 m-es versenyt 10, egyenként 1,067 m magas gát között futják, a gátak egymás közötti távolsága 9,14 m. A ritkábban megrendezett 200 m-es gátfutásban 10 alacsony (76,2 cm-es) gát van, egymástól 18,29 m távolságra. A 400 m-es gátfutásban az egymástól 35 m-re elhelyezett gátak középmagasak. Fedett pályás versenyeken a magassági és távolsági előírások némiképpen módosulhatnak. A női gátfutás távja a nemzetközi versenyeken régebben 80 m volt, nyolc darab, 76,2 cm magas gáttal rendezték. 1966-ban az IAAF jóváhagyta a 100 m-es és a 200 m-es női gátfutás megrendezését, az előbbit tíz 84 cm magas gáttal futották (az 1972. évi müncheni olimpián már a 100 m-es táv szerepelt), az utóbbit pedig tíz 76,2 cm magas gáttal. A 200 m-es női gátfutás helyébe aztán az 1976. évi olimpián a 400 m-es versenyszám lépett. Lásd még atlétika

gerelyhajítás  

Könnyűatlétikai versenyszám, célja a gerely elhajítása minél nagyobb távolságra; a pentatlon öt versenyszámának egyike volt már a régi görögök olimpiai játékain is. A mai férfi gerelyhajító versenyeken használatos gerely fából vagy fémből készül, éles fémheggyel. Méreteit a Nemzetközi Amatőr Atlétikai Szövetség (International Amateur Athletic Federation, IAAF) részletes előírásainak megfelelően készítik el. Teljes hossza legalább 260 cm, teljes tömege pedig legalább 800 g. A női versenyeken használt gerely valamivel rövidebb és könnyebb - legkisebb hossza 220 cm, legkisebb tömege 600 g. Rövid nekifutás után a versenyző a válla fölött egyenesen előrehajítja a gerelyt a pályán megjelölt 29°-os szektorba. Szabályos dobáshoz a gerelynek heggyel kell földet érnie. A dobó nem tehet teljes (360°-os) testfordulatot a gerely elengedése előtt; nem léphet rá a nekifutó végén húzott fehér vonalra, s természetesen nem lépheti át ezt a vonalat. A férfiversenyek első ötven esztendejében a skandináv atléták vezették a mezőnyt. Az első országos gerelyhajító bajnokságot Svédországban rendezték 1896-ban, és 1953-ig svéd és finn atléták voltak a versenyszám világcsúcstartói. A női gerelyhajító versenyt első ízben 1932-ben tűzték az olimpiai játékok műsorára. Lásd még atlétika.

 

go - kart  

Kisméretű, egyszemélyes, vázkeretes, farmotoros jármű, valamint az ezzel űzött hobbi- és versenysport. A go-kartoknak rendszerint nincs védőkarosszériájuk, s a vezető csupán néhány centiméterrel ül a talaj fölött. Néhány ilyen jármű mégis képes a 150 km/h-s vagy még nagyobb sebességre. A go-kartokat az Egyesült Államokban fejlesztették ki fölöslegessé vált fűnyírógépekből. A go-kart-versenyzés Európában fejlõdött nemzetközi sportággá, s a világbajnokságokon való amerikai részvétel egész 1970-ig igen korlátozott volt. A versenyeket az autóversenypályákhoz hasonló terepen rendezik, a go-kart-pályák hossza azonban mindössze 900-1000 m. A go-kartokat - a motor térfogata szerint - 100 és 200 cm³-es kategóriákba sorolják.

 

golf  

Szabad téren, nagy területen játszott egyéni játék, célja a kis, kemény labdát különféle ütőkkel az elütőhelyekről a pályán elhelyezett megfelelő lyukakba ütni. Az a játékos győz, akinek ezt a lehető legkevesebb ütéssel sikerül végrehajtania. A golfot eleinte természetes terepen játszották, például tengerparton, lankákon, lápokban. Ma már játékosok sokasága műveli mesterségesen kialakított pályákon, kedvtelésből és versenyszerűen. A golf eredetéről - hogy Skóciából vagy Németalföldről származik-e - hosszú ideig folytak a viták. Skóciában mindenesetre patinás múltra tekinthet vissza. 1457-ben II. Jakab parlamentje rendelettel kinyilvánította, hogy a futball és a golf elítélendő sportágak, minthogy konkurenciát támasztanak a honvédelmi szempontból fontos íjászatnak. 1471-ben és 1491-ben hasonló rendeleteket hagyott jóvá a parlament, s ez arra mutat, hogy a golf már a XV. század közepén szinte divatőrület volt Skóciában. Németalföldön a golfhoz hasonló játékokat játszottak, például a holland kolvent vagy kolfot, az utóbbi elnevezéssel az ütőt illették. Hiteles okmányok szerint a legrégibb golfklub Nagy-Britanniában a Company of Gentlemen Golfers, jelenlegi nevén Honourable Company of Edinburgh Golfers. 1744-ben alakult, Edinburgh városi tanácsának engedélyével (székhelye ma a skóciai Muirfield). A következő skóciai golfegyesület a Society of St. Andrews volt, 1754-ben alapította 22 golfjátékos, később a Royal and Ancient Golf Club of St. Andrews nevet kapta. Ez a klub 1919-ben megbízatást fogadott el a Brit-szigetek nyílt és amatőr golfbajnokságainak lebonyolítására. Ily módon a Brit-szigeteken és a Nemzetközösség nagy részén a golf felügyeleti testületévé lépett elő. Nagy-Britannia első amatőr golfbajnokságát 1885-ben rendezték. 1921-ben a brit és az egyesült államokbeli golfozók nem hivatalos csapatmérkőzése volt az amatőr csapatbajnokság előjátéka, innen ered a Walker Kupa-sorozat. Az USA Dél-Karolina államában 1786-ban alakult golfklub; többet is alapítottak a nyomában, de egyikük sem élte túl az 1812-es háborút. A nyugati félteke első állandó golfegyesülete az 1873-ban alapított kanadai Royal Montreal Golf Club volt. Az Egyesült Államok legrégibb golfegyesületei az 1880-as évek második felében alakultak, így a Pennsylvania állambeli Foxburgben; ez a helység mondhatta magáénak az USA első golfpályáját. A szervezett golfjáték a New York állambeli Yonkers golfklubjának megalakításával kezdődött (1888). 1894-ben megalakult az USA golfszövetsége azzal a céllal, hogy szervezze az amatőr és nyílt bajnokságot, és felállítsa a szabályokat, majd rövidesen megrendezték az első országos bajnokságot. Indiában 1829-ben alapították meg a Royal Calcutta Golf Clubot, Nagy-Britannián kívül ez a legrégibb golfegyesület. Egy ideig fából készült labdákkal golfoztak, a XVII. század elejétől áttértek a fehérre festett toll-labdára. Előállítása körülményes és költséges volt, esős időben hamar tönkrement. Következett a guttapercsa-labda korszaka. Olcsósága hozzájárult a sportág népszerűsödéséhez. A XX. század elején terjedt el a gumilabda. Ezt könnyebben lehetett megütni, messzebbre repült. A méreteket illetően „az 1-62-es formula” volt az irányadó: röviddel az I. világháború után a Royal and Ancient Club elrendelte, hogy a labda felső súlyhatára 1,62 uncia (45,93 g) legyen, minimális átmérője pedig 1,62 hüvelyk, vagyis 4,11 cm. Később az USA golfszövetsége és a brit hivatásos golfszövetség áttért az 1,68 hüvelyk (4,27 cm) minimális átmérőjű labdákra, s 1980-tól ez lett a szabvány. Az otromba, husángszerű, vasvégű golfütőkről a XIX. század első felében tértek át a szimmetrikusabb, ízlésesebb ütőkre. A kemény gumilabda miatt kiszorult a használatból a hikoridiófa ütő, ettől fogva datolyaszilvafát, majd lemezelt ütőfejet alkalmaztak. 1947 óta egységes szabályozás érvényes az ütőkre. Minőségüket ma már számítógéppel ellenőrzik, s a labdák is különleges, ellenálló műanyagból készülnek. Az ütők készítéséhez egyébként üveggyapotot, alumíniumot, grafitot és titánt használnak. 1938-ban az Egyesült Államok golfszövetsége játékosonként 14-re korlátozta az egy-egy játékban használható ütők számát. A XIX. század második felében a brit profi és amatőr golfozók képviselték az elitet, az 1920-as években az amerikaiak utolérték őket. Az 1930-as esztendőktől kezdve rendkívüli módon megnövekedett a profi golfozók jövedelme, a lökhajtásos repülőgép elterjedése pedig sűrítette a nemzetközi kapcsolatokat, gyakoribbak lettek ausztrál, új-zélandi, dél-afrikai, japán, argentin stb. golfozók látogatásai Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban. A legfontosabb egyéni versenyek: a brit nyílt (és amatőr) bajnokság, az amerikai nyílt (és amatőr) bajnokság, a Professional Golfers' Association (Hivatásos Golfozók Szövetsége, PGA) bajnoksága és a Masters (mesterek) tornája. A legismertebb nemzetközi csapatversenyek a brit-amerikai Walker Kupa (amatőr); a Ryder Kupa (profi); a Curtis Kupa (női amatőr); a Világkupa (amatőr, illetve hivatásos). A golfnak két játékformája van: a match play és a stroke play. A match play során általában két játékos vetélkedik egymással, s mindegyik lyuknál az a győztes, aki kevesebb ütéssel játssza meg a lyukat. A stroke playben a játékos a teljes pálya hosszán mindenkivel vetélkedik, s az a versenyző győz, aki a meghatározott kört vagy köröket (4 nap alatt) a legkevesebb ütéssel teljesíti. A szabályokat időnként felülvizsgálja az R. and A. (Royal and Ancient Club of St. Andrews) és az USGA (United States Golf Association). A szabványos pálya ma 18 lyukú, a lyukak az elütőhelyektől 90-550 méternyire vannak, az ilyen pálya hosszúsága 5900-6400 m. A jó átlagjátékos általában 3-4 faütőt, 9-10 vasütőt, valamint - gurításhoz - puttert hord magánál (a maximális ütőszám 14). Minden lyuk eléréséhez az elütőhely a kiindulópont, ezt a jelzővonalak keretezik be. Vannak rövidebb pályák a szabványosnál, a 9 lyukú pálya kb. 1620 m. Ezt nagyvárosokban játsszák, ahol kevesebb hely áll rendelkezésre. A játékosok közötti erőviszonyokat igyekeznek kiegyenlíteni, természetesen a gyengébbek javára. Minél jobb a játékos, annál kisebb előnyt kap, ezt hívják hendikepnek. Magyarországon 1989-ben alakult a golfszövetség. Az 1990-es évek közepén öt pálya üzemelt. Jelenleg kb. ezren űzik ezt a sportot.

 

görkorcsolya  

Szórakoztató és versenysport; művelői kis kerekekkel fölszerelt, különleges cipőben, körkörös pályán vagy közönséges utcai kövezeten mozognak. A hagyomány a németalföldi Joseph Merlinnek tulajdonítja a görkorcsolya feltalálását (az 1760-as években), de a gyakorlatban használt első négykerekű korcsolyát 1863-ban tervezte és szerkesztette meg a medfordi (Massachusetts, USA) James Plimpton. A szórakozásnak ez a fajtája ezután rövidesen divatőrületként terjedt el az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. Ezekben az országokban sok görkorcsolyapálya létesült. A XX. század második felében a görkorcsolya hagyományos fa- vagy fémkerekeit kiszorították a könnyű súlyú poliuretán mûanyag kerekek, amelyek szilárdabban „fogják” a pálya felületét. További újítás volt az egysoros korcsolya, ebben egyetlen keréksort alkalmaztak a szokásos, négykerekű szerkezet helyett. Gyorsasági sportként az 1890-es évektől tartják számon a görkorcsolyát. A XX. század első negyedében igen népszerűek voltak a görkorcsolyaversenyek. Később hivatásos görkorcsolyacsapatok versengtek az e célra kialakított pályákon, s az Egyesült Államokban sok nézőt vonzottak ezek a görkorcsolya-”derbyk”, jóllehet inkább előre megbeszélt látványosságok voltak, semmint valódi versenyek. A fontosabb férfi-, női és váltóversenyeket ovális pályán futották (az óramutató járásával ellentétes irányban) vagy közutakon. E görkorcsolyaversenyek technikai előírásai és szabályai nagyjából megegyeznek a jégen lebonyolított gyorskorcsolyaversenyekéivel. A görkorcsolyás műkorcsolyázó- és táncversenyekre - első ízben 1910-ben, ill. 1923-ban szerveztek effajta vetélkedőket - lényegében ugyancsak a jégen rendezett ilyen versenyek szabályai irányadók. Hasonló a rendszer a versenyeredmények és a szakmai színvonal elbírálásában is. A görkorcsolyázás nemzetközi mű- és gyorskorcsolyaversenyeinek, valamint hokimérkőzéseinek felügyeleti szerve az 1924-ben alapított Nemzetközi Görkorcsolya Szövetség (International Roller Skating Federation). A sportág első világbajnokságait 1937-ben rendezték meg.

 

görög-római birkózás  

Sport, lásd kötöttfogású birkózás

 

gyaloglás  

Az atlétika egyik ága; a futástól az különbözteti meg, hogy a versenyző egyik lábának mindenkor érintenie kell a talajt, vagyis az elöl lévő lába már érinti a talajt, mielőtt a követő láb elhagyja. Angliát és az olimpiai játékokat kivéve mindenütt előírás, hogy miközben a láb érinti a talajt, egy pillanatra kiegyenesítendő. A gyaloglás először a XIX. század második felében jelent meg sportágként, bár nagy egyéni gyaloglóteljesítményekről már sokkal korábban is készültek feljegyzések. Anglia Amatőr Atlétikai Szövetsége 1866-ban 7 mérföldes gyaloglóbajnokságot rendezett. Az 1870-es és 1880-as években New York városában hivatásos versenyeket írtak ki: a résztvevők éjjel-nappal „meneteltek”, de időnként tetszésük szerint ehettek, pihenhettek, sőt alhattak is. Az győzött, aki hat nap alatt a legnagyobb távolságot tette meg. Az atlétika olimpiai mûsora 1908-ban a 10 mérföldes és a 3500 m-es férfi gyaloglóversennyel egészült ki. 1956 óta azonban 20 és 50 km a két olimpiai gyaloglótáv. Lásd még atlétika

 

gyeplabda  

Más néven HOKI vagy gyephoki, szabadtéri, ütős labdajáték; két 11 tagú csapat játssza, az ütőfejnél meghajlított hokibottal. A cél: a kicsiny, kemény labdát az ellenfél kapujába juttatni. A gyeplabdázás eredete a korai civilizációkra vezethető vissza. Az araboknak, a görögöknek, a perzsáknak, a rómaiaknak mind megvolt a maguk gyeplabdaváltozata, sőt az amerikai aztékok hagyományaiban is találtak hasonló játékra utaló jeleket. A gyeplabda rokona a shinty (lásd ott) nevű skót hajító- vagy dobójátékkal és a hurlinggal (ír gyeplabda; lásd ott). A középkori Franciaországban játszottak egy hoquet nevű játékot, az angol hockey szó talán ebből származtatható. Gyeplabdázni a XIX. század második felében kezdtek az angol iskolákban. Hamarosan kialakult a játék mai formája. A szabályokat az 1886-ban alapított londoni Hockey Association (gyeplabdaszövetség) kodifikálta. A játék elterjedése - különösen Indiában és a Távol-Keleten - nagyrészt a brit hadseregnek köszönhető. A nemzetközi versengés 1895-ben kezdődött. Az 1928-as esztendőben a gyeplabda már India nemzeti sportjának volt tekinthető, s abban az évben az amszterdami olimpián az első ízben induló indiai válogatott aranyérmet szerzett; öt mérkőzésen egyetlen gólt sem kapott. Ezzel kezdődött a sportágban az indiai hegemónia, melyet csak Pakisztán gyeplabdasportjának kibontakozása tört meg az 1940-es évek végén. 1971 óta rendezik meg a Világkupát. Fontos nemzetközi gyeplabdatorna még az Ázsia-kupa, az Ázsiai Játékok, az Európa-kupa és a Pánamerikai Játékok gyeplabdatornája. A férfi gyeplabda 1908 óta  szerepel az olimpiákon, a női gyeplabda pedig 1980 óta. A fedettpályás gyeplabdát hatos csapatokban játsszák, hat-hat cserejátékossal a kispadon, ez Európában vált népszerűvé. A viktoriánus korban korlátozták ugyan a nők sporttevékenységét, a gyeplabda mégis egyre jobban terjedt közöttük is. Női gyeplabdacsapatok már 1895-től rendszeresen játszottak barátságos mérkőzéseket, a komoly nemzetközi versenyzés azonban csak az 1970-es években indult meg. A női Világkupáért először 1974-ben mérkőztek, 1980-ban pedig a női gyeplabdát beiktatták az olimpiai játékok műsorába. A női gyeplabda nemzetközi irányító szerve (testülete), a Női Gyeplabda-egyesületek Nemzetközi Szövetsége (IFWHA), 1927-ben alakult meg. A játékot két 11 tagú csapat játssza, a derékszögű pálya (lásd az ábrát) rendszerint füves. Hossza 91,4 m, szélessége 55 m. A kapuk szélessége 3,66 m, magassága 2,13 m. A gól akkor érvényes, ha a labda teljes terjedelmével átjutott a gólvonalon, és ha a lövőkörön (félkörön) belül a támadó csapat egyik játékosának ütője érintette. A labda eredetileg a krikettben használatossal volt azonos (zsineggel bevont, bőrborítású parafa mag), de azóta jóváhagyták a műanyag labdát is. Kerülete kb. 23 cm. A bot rendszerint kb. 1 m hosszú, súlya 340-790 g. Ütőfelülete csak a bal oldalon lapos, s csak a lapos oldal használata megengedett. Egy-egy csapat megszokott összetétele: 5 csatár, 3 fedezet, 2 hátvéd, 1 kapus. A mérkőzés két 35 perces félidőből áll (nőknél egy félidő 30 percig tart), 5 perces szünettel. Az óra megállítására, hosszabbításra csak sérülés esetén kerül sor. A kapus nehéz lábszárvédőt visel, s a lövőkörön belül elrúghatja a labdát, lábbal vagy testtel megállíthatja. A többi játékos viszont csak kézzel vagy bottal állíthatja meg a labdát. A játékot bulival kezdik. Ekkor a két csapat egy-egy játékosa szemben áll egymással, közöttük a talajon a labda. Mindkét játékos háromszor egymás után megüti a talajt, majd az ellenfél ütőjét, s megpróbálja elütni a labdát, s így hozni játékba. Ugyanez ismétlődik a második félidő kezdetén és minden gól után. Amíg a labda játékba nem kerül, minden játékosnak a labda és a saját kapuvonala között kell tartózkodnia. Különféle előírások érvényesek a labda játékba hozatalára, ha a labda elhagyja a játékteret. A lesszabály hasonló a labdarúgáséhoz; akkor ítélnek lest, ha a támadó játékos a labda előtt helyezkedik el, illetve közte és a kapuvonal között az ellenfél két (női mérkőzéseken három) játékosánál kevesebb tartózkodik. A legtöbb szabálytalanság büntetése: szabadütés az ellenfél javára az elkövetés helyéről. A két térfélen egy-egy bíró (játékvezető) tevékenykedik.

 

gyorsasági verseny  

Rendszerint ovális és sík versenypályán vagy terepen rendezett autó- vagy motorkerékpár-verseny. Mind a gyorsasági versenyek, mind pedig a Nagydíj-versenyek sora 1906-ban kezdődött - az utóbbiakat vagy lezárt országúton, vagy más, részben az országúti feltételeket reprodukáló egyéb terepeken rendezik. A gyorsasági verseny az Egyesült Államokban fejlődött az autóversenyek uralkodó fajtájává. Ami a gyorsasági versenynek az autóversenyek történetében elfoglalt helyét illeti, lásd az autóversenyzés szócikket. A motorkerékpáros gyorsasági versenyek jóval később kezdődtek, mégpedig Ausztráliában, az 1920-as években. Európában az 1930-as évek óta töretlenül népszerűek. A versenyeket kis, lapos (sík) és ovális pályákon rendezik, könnyűsúlyú motorkerékpárok részvételével, amelyeknek üzemanyagtartálya kisméretű, fékjük pedig nincs. A pályák hosszúsága mintegy 320 m, felületük salak, fű vagy homok. Európában, Ausztráliában, Új-Zélandon rendeznek gyorsasági versenyeket - helyi jellegűeket és nemzetközieket egyaránt. Nagy-Britanniában az 1980-as években az ilyen versenyek nézőszámát csak a labdarúgó-mérkőzéseké múlta felül. 1937 óta a Fédération Internationale Motorcycliste (Nemzetközi Motorkerékpáros Szövetség) felügyelete alatt rendszeresen megrendezik a sportág világbajnokságát.

 

gyorskorcsolyázás  

Más néven GYORSKORCSOLYA, jégsport, a versenyszerű korcsolyázás egyik ága. Németalföldi eredetű, valószínűleg már a XIII. században űzték. A szervezett nemzetközi versenyzés a XIX. század második felében fejlődött ki, és a Chamonix-ban 1924-ben megrendezett első téli olimpia műsorán már szerepelt a gyorskorcsolyázás. A korszerű gyorskorcsolya éle hosszabb és vékonyabb, mint a jégkorong- vagy a műkorcsolyáé. Amikor súlyterheléssel halad a jégen, majdnem egyenes vonalat ír le. Csak egy-egy lépés utolsó méternyi pályája hajlik kissé kifelé, amikor a korcsolya elhagyja a jeget. A lépés hossza a XIX. század közepe óta csökken: William Smart angol bajnok akkoriban állítólag 11-16 m-es léptekkel siklott a jégen; a lépések ritkán haladják meg a 9 m-t, de rendszerint 6 m-esek. A nemzetközi gyorskorcsolyapályákon a kanyarok átmérője nem teszi szükségessé a sebességcsökkenést. A versenyzők kettesével futnak: időeredményeiket rögzítik. Mindegyik versenyzőnek a maga kijelölt pályáján (egyeneseiben, illetve kanyarjaiban) kell futnia. Kontinentális versenyeken a korcsolyázók felváltva élvezhetik a belső pálya előnyeit, az egyes kijelölt pályák között egy bizonyos ponton lehet váltani. A pálya jóváhagyott hossza 400 m. Gyorskorcsolya-világbajnokságokat évenként rendeznek a Nemzetközi Korcsolyaszövetség (International Skating Union) felügyeletével. A távok: 500, 1500, 5000 és 10 000 m férfiaknak, 500, 1000, 3000 és 5000 m nőknek. Lásd még korcsolyázás

 

 

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Sportágak G
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat