kajak - kenu  

Kajakkal, illetve kenuval űzött vízi sport. Mindkétfajta csónak keskeny és könnyű, végük elkeskenyedő. A kajakot két-, a kenut egytollú lapáttal hajtják. A versenysporttól eltekintve ezeket a járműveket túrázásra használják természetes vízi utakon, főleg gyors sodrású hegyi patakokon és folyókon. A sportág születése John MacGregor skót sportember és utazó nevéhez fűződik; az 1860-as években úgyszólván egymaga népszerűsítette a kajak-kenuzást. Dekkel (azaz fedéldeszkával), árboccal, vitorlával és kéttollú evezővel felszerelt csónakokon bejárta szinte egész Európát és a Közel-Keletet, előadásokon és könyvekben ismertette a sportot. Robert Baden-Powell, a cserkészmozgalom megalapítója az 1870-es években a kenuk egész sorát tervezte. MacGregor több nagy tekintélyű sportemberrel és utazóval együtt 1866-ban megalapította a Canoe Clubot (1873-tól Royal Canoe Clubnak, vagyis Királyi Kenu Klubnak nevezték). A sportág nemzetközi testületét 1924-ben alapították, majd a II. világháború után, 1946-ban újjáalakult, mégpedig International Canoe Federation (ICF; Nemzetközi Kenu Szövetség) néven. Az amatőrök eleinte csak a közeli folyókon vagy tavakon evezgettek, aztán nagyobb túrákra is elindultak, pl. Észak-Amerikában végigevezték az egykori misszionáriusok vagy felfedezők útvonalait. A vízitúrát gyakran kötötték össze halászattal, vadászattal, táborozással. Egyre népszerűbb lett a csónakázás a gyors hegyi folyókon, illetve az óceánok part menti vizein. A versenyszerű kajak-kenuzás valószínűleg az amatőrök alkalmi vetélkedőivel kezdődött. A XX. században főként Európában nőtt a sportág népszerűsége. A kajak- és kenuszámokból 1936 óta a férfiaknak, 1948 óta pedig nőknek is olimpiai versenyeket rendeznek. A legtöbb bajnok Európán belül is főként a Szovjetunió és más szocialista országok (elsősorban az NDK, Magyarország, Románia és Csehszlovákia) sportolói közül került ki. A sportág történetének legeredményesebb versenyzője azonban egy svéd kajakos, Gert Fredriksson volt, aki 1948 és 1956 között összesen hat olimpiai aranyérmet nyert egyéni és csapatszámokban, továbbá több mint negyven bajnokságot különféle nemzetközi versenyeken. Az olimpiai számok férfiak számára a következők: kajak egyes (Kl) és kettes (K2), valamint kenu egyes (Cl) és kettes (C2) 1936 óta 1000 m-es távon, 1976 óta pedig 500 m-es távon is; kajak négyes (K4) 1964 óta 1000 m-n. 1936-tól 1956-ig egyesben és kettesben 10 000 m-es távon is rendeztek versenyeket. A női olimpiai számok: 500 m-es kajak egyes 1948 óta, kajak kettes 1960 óta és kajak négyes 1984-től. A világbajnokságok műsorán egyéb számok is szerepelnek. A versenyeket többnyire állóvízen, holtágakban rendezik (a vadvízi és a szlalomszámok kivételével), ahol a víz mélysége legalább 3 m. Az 1000 m-ig terjedő távokon a versenyzőknek kijelölt pályán kell haladniuk, míg a hosszabb távokon ez a szabály csak a pálya végére érvényes. A kajak-kenunak van az eredeti, amatőr sportra jobban emlékeztető versenyszerű változata is, a vadvízi kajak-kenu, illetve a szlalomozás. (Az előbbit legalább 3 km hosszú, az utóbbit maximum 600 m-es pályán rendezik; a szlalomozásnál bírók figyelik a versenyzők teljesítményét, és szükség esetén büntetőpontokat adnak a pályán elhelyezett akadályok tökéletlen leküzdéséért). Mindkét sportágban kajakkal vagy kenuval manővereznek sebes áramlású, örvénylő folyóvizeken. Ilyen versenyeket 1950 óta rendeznek, és azóta is többnyire az európai versenyzők fölénye a jellemző. A szlalomozás eddig három nyári olimpia (1972, 1992 és 1996) műsorán szerepelt. A verseny helyszínéül szolgáló folyókat nehézségi fokozatok szerint osztályozzák. A legnehezebbek már igen veszélyesek, ezért a versenyzők védősisakot és mentőmellényt viselnek. Bizonyos időközönként rajtolnak el a kiindulóponttól; az a versenyző, illetve hajó győz, amelyik a legrövidebb idő alatt teszi meg a távot (a szlalomozásban az időeredményért kapható pontokat összevonják az esetleges büntetőpontokkal). A versenyzők itt is különféle kategóriákban (Kl, Cl és C2) küzdenek meg egymással. Az ICF előírásai szerint a legrövidebb (egyes) hajó hossza 17 láb (520 cm), a négyes hajók maximális hossza 11 m. A legkönnyebb (K1-es) hajó 12 kg-os, a legnehezebb (C7) 50 kg-os. A vadvízi és szlalomszámokban nincs súlykorlátozás. A nem vadvízi kenuk nagyrészt fölfelé nyitottak, és a kajakokkal ellentétben nem kormányozhatók. Az ilyen hajókban a versenyzők fél térdre ereszkedve eveznek.

 

kalapácsvetés  

Atlétikai versenyszám; a kalapácsnak nevezett sportszert (fogantyús dróttal ellátott fémgolyót) igyekszik minél messzebbre dobni a dobókörben forgó, mindkét kezét használó atléta. A sportág évszázadokkal ezelőtt alakult ki a Brit-szigeteken. A legendák szerint Cú Chullainn kelta hős a tengelyénél ragadta meg egy versenykocsi kerekét, megforgatta a feje fölött, s messzebbre hajította mindenki másnál. A kerékhajítást később fából készült nyélhez erősített nagy, gömbölyű kő elvetése váltotta fel. A germán törzsek vallási ünnepeiken Thor isten tiszteletére rendeztek ilyen vetélkedőket. Írországban, Skóciában és Angliában 1866 óta a kalapácsvetés már szerves része az atlétikai versenyeknek. Az angolok 1875-ben rögzítették a kalapácsvetés szabályait: a kalapács súlyát 7,26 kg-ban, hosszúságát 106,75 cm-ben állapították meg (később a maximális hosszúság 121,3 cm-re változott). A dobókör szabályos átmérője 2,135 m. A kalapácsvetés 1900 óta olimpiai versenyszám; az egyetlen olyan dobószám, amelyben csak férfiak vetélkednek. Az eddigi legkiemelkedőbb versenyző, az amerikai John Flanagan volt az egyetlen, aki három olimpián (1900, 1904, 1908) is győzni tudott, a II. világháború óta pedig csupán a szovjet-orosz Jurij Szedih szerzett két olimpiai aranyérmet (1976, 1980). A magyar versenyzők közül négyen is olimpiai bajnokok lettek ebben a sportágban: Németh Imre 1948-ban, Csermák József 1952-ben, Zsivótzky Gyula (két ezüstérem után) 1968-ban és Kiss Balázs 1996-ban. Kezdetben a kalapács feje kovácsoltvasból, nyele pedig fából készült; jelenleg a Nemzetközi Atlétikai Szövetség gömb alakú és drótnyelű kalapácsgolyót ír elő. A kalapácsgolyó tömör vasból készül, vagy réznél nem lágyabb, egyéb fémből; esetleg egy ilyen fémből készült burkolatot ólommal vagy más effélével töltenek meg. A nyél rugós acéldrót, melynek egyik végét golyóscsapágyas forgóval erősítik a kalapácsgolyóhoz, a másikat csavarmenettel a kétkezes fogantyúhoz (markolathoz). A dobókört C alakú kalitka vagy ketrec veszi körül, ez a versenybírák, valamint a nézők biztonságát szolgálja. A korszerű kalapácsvető-technikában a versenyző a kalapács elhajítása előtt három teljes és igen gyors testforgást végez. Nagyon fontos az erő, az egyensúly és a helyes időzítés. Ha a versenyző a dobókör peremére lép, vagy kilép a körből, a dobás érvénytelen, miként akkor is, ha a kalapács a dobókör közepétől számított 40 °-os - kijelölt - szektoron kívül ér talajt. A világrekordokat lásd sporteredmények: atlétika. Lásd még olimpiai játékok

 

karate  

(japán: „puszta kéz”), japán eredetű fegyvertelen harcművészeti rendszer és sport; a küzdő felek rúgásokat, ütéseket és védekezőblokkolásokat alkalmaznak. A fő eszköz a testi erő lehető legteljesebb összpontosítása az ütés vagy a rúgás helyére és pillanatára. A csapásra használt testfelületek: a kéz (főként az ujjbütyök és a tenyér éle), a lábujjak mögötti párna, a sarok, az alkar, a térd és a könyök. Ezeket párnázott felületen vagy fán edzik. A jó karatés több coll vastag fenyőpallót is képes eltörni kézzel vagy lábbal. A helyes időzítést, taktikát és harci szellemet azonban legalább olyan fontosnak tartják, mint a testi erőt és edzettséget. A karatesportban és a kumite nevű edzőgyakorlatokban az ütések vagy rúgások csak jelzésszerűek: nem érhetik el az ellenfél testét, hanem attól 1-2 cm-re lefékeződik a mozdulat. A versenyszerű karatemérkőzés rendszerint nem tart tovább három percnél; ha ezalatt a játékvezető szerint egyik félnek sem sikerül ippont (teljes értékű találatot) elérnie, a mérkőzést a döntésig folytatják. Rendeznek olyan karatemérkőzéseket is (japánul kata), ahol a kivitelezés formája a döntő: ilyenkor az egyenként színre lépő versenyzők előre meghatározott védekező és ellentámadó mozdulatsorokat szimulálnak. A teljesítményeket zsűri pontozza, akárcsak a tornában vagy a műkorcsolyában. A karate a Távol-Keleten alakult ki évszázadok alatt. Okinawán dolgozták ki a szabályait a XVII. században, valószínűleg olyan emberek, akiknek tilos volt fegyvert viselniük. Japánban az 1920-as években honosodott meg. Többféle iskola és rendszer alakult ki, némileg eltérő technikákkal és edzésmódszerekkel. Az öt nagy iskola a következő: a shotokan; ennek három leágazása (ryu), a wado, a shito és a gojo; végül az ezektől alapvetően eltérő, az ütések és rúgások tényleges bevihetősége miatt power karaténak is nevezett kyokushin. A karatéban, akárcsak a többi távol-keleti harcművészetben, nagy fontosságot tulajdonítanak a szellemi attitűdnek, az udvariassági rituálénak, az öltözéknek és a bonyolult rangsorolásnak (ez az övek színében nyilvánul meg). A technikában némi átfedés van a többi távol-keleti harcművészettel.

 

kerékpárcross  

Kerékpárverseny nyílt, rendszerint nehéz terepen, ahol a versenyzők sokszor kénytelenek leszállni a gépükről és azt kézben vinni. A sportág a XX. század elején született Franciaországban, de csakhamar egész Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban népszerű lett. Kerékpárcross-világbajnokságot már 1925-ben rendeztek, de a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (Union Cycliste Internationale; UCI) csak 1950-ben ismerte el hivatalosan ezeket a versenyeket. 1967 után az amatőrök és a profik már csak külön versenyezhettek. A 15-25 km-es távot a versenyzők rendszerint 60-75 perc alatt teszik meg. (Gyakran futnak köröket, akár a pályaversenyeken.) Jellemző a kerékpárcrossra az akadályok sokasága: árkok, sár, kidőlt fák, patakok, lépcsők, kerítések, kapuk; ha a terepet a rendezők nem találják elég nehéznek, mesterséges akadályokat állítanak fel.

A versenyzők egyszerre startolnak, de úgy, hogy egymás mellett csak két-két kerékpáros helyezkedik el. A pálya szélén a legtöbb esetben sok a segítő: tartalék kerékpárokat bocsátanak a versenyzők rendelkezésére, ha a biciklivel valami műszaki hiba történik, vagy túlságosan sok sár ragad rá a verseny közben. Lásd még motocross

 

kerékpáros repülöverseny  

Más néven SPRINTVERSENY, 1000 m-es (nők számára 500 m-es) kerékpárverseny, ahol csak az utolsó 200 m idejét mérik. A kerékpárosok páronként versenyeznek, de az is előfordul, hogy a mezőnyt hármas (háromtagú) csoportokra osztják a rendezők. A versenyzők az első köröket viszonylag lassan futják meg: igyekeznek ellenfelüket vagy ellenfeleiket vezető pozícióba manőverezni, mégpedig oly módon, hogy szorosan a nyomában maradnak („ragadnak rá”), s a nagy sebességű hajrára tartogatják erejüket. Az amatőr tandemversenyek hasonlók a repülőversenyekhez, a két-két versenyzőből álló csapatok tandemkerékpárokon küzdenek meg egymással. A sebesség itt valamivel nagyobb, mint az egyéni repülőversenyeken, az iram pedig egyenletesebb. Lásd még kerékpározás

 

kerékpározás  

Kerékpárral (lásd ott) űzött sport és szórakozás, illetve közlekedési mód. A sportág legfontosabb hivatásos versenyeit főként Európában rendezik, de időtöltés és közlekedés céljára is itt használják legtöbben, főként a síkvidékeken. Vannak olyan országok (elsősorban Hollandia), ahol a kerékpárút-hálózat vetekszik az autóutakéval. A versenyszerű kerékpározás története 1868. május 31-én kezdődött, amikor 1200 m-es futamot rendeztek a Párizs melletti Saint-Cloud Parkban. 1869-ben rendezték az első városközi versenyt Rouen és Párizs között, kb. 135 km-es távon. Eleinte népszerű volt az országúti kerékpározás, Angliában viszont az utak rossz állapota ezt nem tette lehetővé, így 1871-től divatba jöttek a zárt pályán rendezett hivatásos versenyek. Az itteni, 1878-ban alapított National Cyclist Union (Országos Kerékpáros Unió; NCU) kezdeményezésére jött létre az International Cyclist Association (Nemzetközi Kerékpáros Szövetség; ICA) 1892-ben; alapító tagjai Anglia, Belgium, Dánia, Németország, Franciaország, Hollandia, az Egyesült Államok és Kanada voltak. 1900-ban megalakult a Union Cycliste Internationale (UCI) ellenszövetség; ennek alapítói úgy gondolták, hogy az ICA-ban indokolatlanul nagy a brit befolyás. (Néhány évvel később Nagy-Britannia is belépett a UCI-ba.) A kerékpárversenyek az 1890-es években kezdtek nagy közönséget vonzani Európa nagy részében; ekkortól rendezik meg a ma már klasszikusnak számító, évenkénti Bordeaux-Párizs, Párizs-Roubaix és Liège-Bastogne-Liège közötti versenyeket. A Tour de France-ot, a legtekintélyesebb (világbajnoksággal felérő) országúti körversenyt 1903-ban rendezték meg először, s azóta minden évben megtartják, a világháborús esztendők kivételével. Angliában az országúti kerékpárversenyek törvényes tilalmát egy különleges versenyfajtával igyekeztek kijátszani: egyéni indításos gyorsasági versenyeket (lásd ott) tartottak, vagyis egyenként indították a versenyzőket, s az győzött, aki a legrövidebb idő alatt tette meg az előírt távot. A II. világháborúig anyagilag a kerékpárgyárak támogatták az országúti kerékpárversenyzést Európában. A háború után ez az iparág hanyatlásnak indult, és az üzemanyag-forgalmazó cégek, a szeszesital- és dohánygyártók kezdték szponzorálni az ilyen versenyeket. A profik szezonja a Földközi-tenger vidékén tavasszal kezdődik, aztán - országos és regionális versenyek lebonyolítása közben - észak felé tolódnak el az események, ahol ősszel ér véget az évad. A csak férfiak számára kiírt amatőr kerékpárversenyek már az első, 1896-os újkori olimpia műsorán is szerepeltek, országúton és zárt pályán egyaránt. Az idővel klasszikusnak elfogadott olimpiai kerékpáros versenyszámok a következők: a változó távon, de általában 170-190 km-en rendezett egyéni és a 100 km-es csapatverseny országúton, az 1000 m-es repülőverseny és állórajtos időfutam, a 4000 m-es üldözőverseny egyéniben és csapatban, valamint a 2000 m-es kétüléses verseny. Ez utóbbit 1972-től törölték az olimpia műsoráról, helyette 1984-től női számok is vannak. Az olimpiák eddigi legeredményesebb versenyzője a francia Daniel Morelon volt, aki 1964-76 között egy bronz-, két arany- és egy ezüstérmet szerzett repülőversenyeken. Az olimpiai bajnokoknál azonban ebben a sportágban nagyobb tekintélyre tettek szert a profi országúti versenyek sokszoros bajnokai, mint például a belga Eddie Merckx, a francia Jacques Anquetil vagy a spanyol Miguel Indurain. Világbajnokságot mind a profik, mind az amatőrök számára rendeztek és rendeznek, az utóbbiak számára az ICA megalakulásáig (1892) nem hivatalosan, 1893-tól kezdve pedig hivatalosan. A profi világbajnokságokat először az 1920-as években tartották meg. Igen sokféle kerékpárversenyt rendeznek világszerte, külön a férfiak és a nők számára, illetve különféle ifjúsági korcsoportoknak. Sok helyütt népszerű az ún. háztömb körüli verseny, amelynek távja viszonylag rövid (4-5 km); itt a kerékpárosok meghatározott számú kört futnak. A nyílt országúti körverseny helységtől helységig tartó szakaszait külön pontozzák, és így alakul ki a végeredmény. Megfelelő létesítmények híján pályaversenyt ritkábban rendeznek. A serkentő vagy fáradtsággátló szerek használata igen elterjedt mind az amatőr, mind a profi kerékpározásban, s itt ez a gond jóval korábban felvetődött, mint a többi sportágban. Az első nevezetes doppinghalál az 1960-as római olimpián történt, egy dán kerékpáros volt az áldozat. Ezért rögzítették a tiltott szerek listáját, s vezették be a doppingvizsgálatot.

kézilabda  

Másképpen KÉZILABDÁZÁS, főként az Óvilágban elterjedt labdajáték, szabadtéri nagy pályán 11, kispályán 7 tagú csapatok játsszák egymás ellen. A cél: minél többször az ellenfél kapujába juttatni a labdát, de csakis kézzel. Lábbal csak a kapus érintheti a labdát. Fontos szabály az is, hogy tilos a labdát három lépésnél vagy három másodpercnél tovább kézben tartani.

A játék két 30 perces félidőből áll, a játékosok védőfelszerelést nem viselnek. A támadójátékosok csak a pályán körívvel megjelölt területen, az ún. hatoson kívülről lőhetnek kapura, az ezen belüli kapuelőtér a kapus kizárólagos területe. A kisebb szabálytalanságokért szabaddobás jár vagy az elkövetés helyéről, vagy pedig a hatossal párhuzamos, attól 2,5 m-re kifelé meghúzott szaggatott vonalról. Súlyosabb szabálytalanságokat büntetődobással torolnak meg; ezt a hatos és a szabaddobásvonal között, a kapuval szemben lévő büntetőpontról kell elvégezni. Ilyenkor a dobó és a kapus közé senki sem állhat (ellentétben a szabaddobással, amikor a védőjátékosok sorfalat állhatnak), így a dobónak kivételes esélye van a gólszerzésre. A kézilabda két formája a játékosok számában és a pálya méreteiben különbözik. A labda mérete azonos: a férfiak meccsein a kerülete 58-60 cm, súlya 425-475 g. A nõk és az ifjúsági játékosok kisebb, 54-56 cm kerületû és 325-400 g súlyú labdával játszanak. A hetes csapatokkal - rendszerint fedett pályán - játszott kézilabdában a szabványos méretű pálya 40 m hosszú és 20 m széles, a kapu 2 m magas és 3 m széles. A tizenegyes csapatokkal szabadtéren játszott kézilabdában a labdarúgáshoz hasonlóan a pálya hossza 90-110 m, szélessége 55-65 m, a kapu magassága 2,44 m, szélessége 7,32 m, a körív pedig nem 6, hanem 13 m-re van a kaputól. A kézilabda szabályait az 1920-as években Carl Schelenz berlini testnevelő tanár dolgozta ki három korábbi labdajáték, az 1890-es években született cseh hazenna és dán haandbold, ill. az I. világháború idején keletkezett német Torball elemeinek felhasználásával. Eleinte inkább a nagypályás kéziladba volt divatban, de ezt az 1960-as évekre teljesen kiszorította a kispályás változat, melynek első hivatalos, nemzetek közötti mérkőzését a dán és a svéd férfiválogatott játszotta 1935-ben Koppenhágában. Világbajnokságot férfiaknak 1954, nőknek 1957 óta rendeznek, az olimpia műsorán pedig 1936-ban szerepelt először a (nagypályás) kézilabda; rendszeresen (kispályán) férfiaknak 1972-től, nőknek 1976-tól rendezik meg az olimpiai bajnokságot. A világ kézilabdasportjának kormányzó testülete a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (Internationale Handball Fédération; IHF). A Magyar Kézilabda Szövetség 1933-ban alakult meg, a magyar kispályás férfiválogatott a világbajnokságokon egy ezüstérmet (1986), a női válogatott egy világbajnoki címet (1965) és három második helyet szerzett.

kick- box  

Küzdősport, az 1970-es évek elején alakult ki az Egyesült Államokban. Létrehozóinak fő célja az volt, hogy az ütéseket és rúgásokat használó távol- keleti eredetű harci művészetek - így a karate, a tekvando és a kung-fu - elemeinek felhasználásával új, önálló, versenycentrikus küzdősportot teremtsenek meg. A kick- box- sportolók küzdelmi, ill. formagyakorlat versenyszámokban indulnak. A küzdelmi versenyszámokat négy szabályrendszerben rendezik: 1. a semi- contact szabályrendszerben félerejű, kontrollált akciók vannak, s a bírók minden találatnál megállítják a küzdelmet; 2. a light- contact szabályrendszernél a félerejű kontrollált akciók megállás nélküli küzdelemben folynak; 3. a full- contact szabályrendszerben teljes erejű akciókat folytatnak ökölvívóringben; 4. a low- kick szabályrendszerben ezenkívül megengedett a combok támadása is. (Az utóbbi kettőben csak 18 éven felüliek versenyezhetnek.) A sportolóknak a küzdelmi versenyeken védőfelszerelést (védőkesztyűt, sípcsont-, fej-, fog- és herevédőt) kell viselniük, míg a formagyakorlat-versenyeken, ahol saját koreográfia szerinti fegyveres vagy puszta kezes gyakorlatokat. mutatnak be kísérőzenére, a védőfelszerelés nem kötelező. A kick- box világszervezete a World Association of Kickboxing Organizations (WAKO), amelynek ma már több mint 70 ország a tagja. Magyarországon az 1970-es évek végén jelent meg a sport, a WAKO-nak 1981 óta tagja a Magyar Kick- Box Szövetség. Magyar sportolók 1981-tõl vesznek részt világversenyeken, amelyeken 1997-ig 33 világbajnoki és 25 Európa-bajnoki aranyérmet, valamint, több mint száz ezüstöt és bronzot sikerült nyerniük. Magyarországon a kick- box sporttal foglalkozók száma 6500-7000 főre tehető.

96 mezös sakk  

Játék, lásd futársakk

kínai sakk  

Kínaiul, Wade-Giles-féle átírással HSIANG-CH'I, pinyin átírással XIANGQI, stratégiai jellegű táblajáték, Kínában kb. Kr. u. 700 óta játsszák. A figurák tüzérséget és erődöket, elefántokat, lovasokat, gyalogokat és harci szekereket jelenítenek meg. Mindkét játékosnak 16-16 figurája van; a két ellenfél hadseregében a figurák megnevezése néha eltérő. A sakktábla két felét - mindkettőn nyolcszor négy négyzet van - egy négyzet széles sáv választja el egymástól, ez a Sárga-folyót jelképezi. A kínai sakkjáték abban különbözik a világszerte játszott sakktól, hogy a figurákat nem négyzetről négyzetre mozgatják, hanem a vonalak metszőpontjai mentén, a go (lásd ott) mintájára, melyet sokkal előbb ismertek, mint az Indiából hozzájuk érkezett sakkot. A másik jelentős eltérés az, hogy a kínai sakk figurái a dámajátékban használtakhoz hasonlóan laposak, s szerepüket a rájuk rajzolt piros vagy kék írásjegyek jelölik.

 

kocogás  

Angolul JOGGING, könnyed iramú futás; az 1960-as évek óta főként az Egyesült Államokban vált népszerűvé. Itt a becslések szerint 7-10 millióan kocognak jó erőnlétük fenntartása érdekében, vagy hogy lefogyjanak, kielégítsék mozgásigényüket, és ellensúlyozzák az idegi stresszt. A kocogók 10-13 kalóriát használnak fel percenként (a teniszezők percenként 7-9 kalóriát).

A kocogás divattá válásához nagyban hozzájárult Bill Bowerman futóedző és W. E. Harris kardiológus 1967-ben megjelent könyve, a Jogging. A kocogás szokása Új-Zélandból ered, ahol az olimpiai futók egyik edzője, dr. Lydiard azt javasolta, hogy a visszavonult sportolók kocogással tartsák fenn kondíciójukat. Bowerman itt figyelte és kedvelte meg a kocogást. A kocogást sok orvos javasolja mint a szív állapotát javító és az általános fizikai erőnlétet fokozó tevékenységet, főként ha másnaponta történik. Más szaktekintélyek azonban arra figyelmeztetnek, hogy a kocogásnak bokasüllyedés, verejtékezés okozta miliaria (bőrkiütés), Achilles-ín-megnyúlás, sarok- és térdsérülés, csonthártyagyulladás, hátfájás lehet a következménye - rendszerint akkor, ha az illető kemény talajon fut, és a lába kilométerenként 450-600 alkalommal érintkezik a talajjal. A kocogás elõtti bemelegítés, a megfelelő cipő, a könnyû ruházat, a helyes kocogási technika és a jó egészségi állapot - és természetesen a mértéktartó edzésprogram - mind szükséges ahhoz, hogy ezt a tevékenységet valaki biztonsággal űzhesse.

 

kocsiverseny  

Népszerű ókori sport, melyben kétkerekű, könnyű kocsikat húzott két-, négy- vagy hatlovas fogat. A kocsiverseny legrégibb leírása Homérosz Iliászában (XIII. könyv) olvasható, amikor Patroklosz temetéséről emlékezik meg az eposz írója. A kocsiverseny az ókori olimpiai játékok és a görögök vallásos ünnepi játékainak egyik kiemelkedő mozzanata volt, Rómában pedig a Circus Maximus porondján megrendezett játékok (ludi publici) egyik fő eseményének számított. A versenyben négy, öt vagy hat kocsi vett részt, s rendszerint hét kört kellett futniuk. A versenykocsik kicsik voltak és törékenyek, összeütközés esetén könnyen összetörtek. Ilyenkor aztán a hajtó gyakran belegabalyodott a hosszú gyeplőkbe, és súlyosan megsebesült; az is előfordult, hogy a lovak halálra hurcolták. A római császárkorban a versenykocsikat négy csapatba szervezték, s mindegyiknek megvolt a maga szponzora és színe: piros, fehér, kék és zöld. Az egyes színek szurkolói gyakran idéztek elő zavargásokat; Juvenalis, a Kr. u. I. és II. század nagy szatirikusa azt írta, hogy ha a zöld csapat veszít, olyan kétségbeesés lesz úrrá Róma egész városán, mint súlyos háborús vereség idején. A Római Birodalom kései korszakában a szurkolótáborok szerepet játszottak a politikai és (a kereszténység felvétele után) a vallási konfliktusokban is. Justinianus uralma alatt a kékek az ortodoxiával, a zöldek pedig a monofizitizmus eretnek tanával azonosultak.

 

kosárlabda  

Rendszerint fedett pályán, téglalap alakú játéktéren űzött labdajáték: két ötös csapat játssza, melynek tagjai tetszés szerint (edzői utasításra) le- és visszacserélhetők, de csak az egyes mérkőzésekre benevezett tíz játékos közül. A csapatok igyekeznek kézzel az ellenfél kosarába - egy magasra, vízszintes helyzetben felszerelt, alul nyitott hálóval ellátott karikába - juttatni a labdát. A kosárlabdázást 1891-ben találta fel az amerikai James Naismith, a Young Men's Christian Association (YMCA, Keresztyén Ifjak Egyesülete) springfieldi (Massachusetts állam) iskolájának testnevelő tanára. A játék gyorsan terjedt, és 1896-ban Iowa Cityben lejátszották az első főiskolák közötti mérkőzést (már öttagú csapatokkal). Az 1930-as évektől a főiskolás kosárlabda-mérkőzéseket a nagyvárosok sportcsarnokaiban rendezték meg, s ez nagymértékben hozzájárult a játék népszerűsítéséhez. 1932-ben alakult meg a Nemzetközi Amatőr Kosárlabda Szövetség (FIBA), és a sportágat 1936-ban felvették az olimpia műsorára - 40 éven át csak férficsapatok számára, 1976-tól nőknek is. 1968-ig minden alkalommal az USA válogatottja nyert olimpiai bajnokságot; ezt a hegemóniát 1972-ben, Münchenben a Szovjetunió csapata törte meg (amelyben litván játékosok vitték a prímet). Rajtuk kívül csak Jugoszlávia volt komoly versenytársa az amerikaiaknak. Az amatőr kosárlabdánál sokkal magasabb szintű az USA profi kosárlabda-bajnoksága (NBA). Itt 1898-ban alakult meg a National Basketball League, az országos kosárlabdaliga. A Basketball Association of America (Amerika Kosárlabda Szövetsége), a rivális kosárlabda-szövetség 1946-ban jött létre; 1949-ben a két liga egyesült, mégpedig National Basketball Association (NBA, Országos Kosárlabda Szövetség) néven. 1967-ben újabb konkurens szövetséget alapítottak, az American Basketball Associationt (Amerikai Kosárlabda szövetség, ABA); 1976-ban azonban ez is egyesült az NBA-val. A viszonylag magas szintű európai kosárlabda-klubcsapatokban sok külföldi, köztük jó néhány amerikai játékos szerepel; ugyanakkor a legjobb európaiak az USA bajnokságában játszanak. Az amerikai kosárlabdapályák valamivel nagyobbak, mint a világ többi részének játékterei; szélességük 15, hosszúságuk 28 m. A labda kosárba juttatása egy, két vagy három pontot ér, attól függően, hogy a játékos milyen messziről éri el a találatot. Szabálytalan, ha a játékos ellenfele mozgását testtel akadályozza. A súlyosabb szabálytalanságoknál a játékot megszakítják, és a sértett fél egy vagy két büntetődobáshoz jut. Ezt a kosárpalánktól 4,6 m-re kijelölt ponttól hajtják végre. A büntetőből elért találat egy pontot ér. Feldobással hozzák játékba a labdát (ilyenkor az ellenfelek egy-egy játékosa ugrik fel a labdáért) mindkét félidő elején (ez a középkezdés), vagy ha a játékvezetők a játékot megszakítják, de nem tudják eldönteni, hogy melyik csapat játékosa volt szabálytalan. A folyamatosabb játék érdekében a profi mérkőzéseken, ahol nem félidők, hanem 12 perces negyedek vannak, csak az első negyed kezdetén dobja fel a labdát valamelyik játékvezető. Amikor az egyik csapat pontot ér el, a másik csapat hozza játékba a labdát a saját alapvonalától. Ha a labda oldalt hagyja el a játékteret, akkor partdobás következik. A legnagyobb amerikai kosárlabda-események: az NBA bajnoksága (profik számára), a National Collegiate Athletic Association (NCAA, Országos Főiskolás Sportszövetség) bajnoksága és a National Invitation Tournament (országos meghívásos torna), a főiskolai kosárlabdacsapatok idény utáni vetélkedője.

 

kötöttfogású birkózás  

Régebbi nevén GÖRÖG-RÓMAI BIRKÓZÁS, a versenyszerűen űzött birkózás egyik fajtája. A kötöttfogású birkózásban az ellenfél ledöntéséhez tilos a lábak használata, s tilos a derékon aluli fogás. Egyébként valamennyi szabály és eljárás azonos a szabadfogású birkózáséival (lásd ott). A kötöttfogású birkózás szabályait Franciaországban dolgozták ki a XIX. század elején, a sportág klasszikus, görög és római ábrázolásai nyomán. Különösen a skandináv országokban kedvelték; 1912 és 1948 között a svéd és a finn birkózók sok kötöttfogású olimpiai bajnokságot nyertek, 1952-től viszont a Szovjetunió és más országok (elsősorban Magyarország, Bulgária, Románia és Törökország) kötöttfogású birkózói kerültek előtérbe. Magyarországnak eddig 14 olimpiai bajnoka volt kötöttfogású birkózásban (1948 óta 11); közülük két győzelmet is aratott a nehézsúlyú Kozma István, 1964-ben és 1968-ban. Lásd még birkózás

 

krikett  

Elsősorban angol nyelvterületen népszerű sportág. Ütővel és labdával játssza két 11 fős csapat, amelyek felváltva foglalnak el támadó, illetve védekező pozíciót; az utóbbi helyzetben kell minél több ún. futást (angolul run) teljesíteni, s ezeknek a száma dönti el a meccs kimenetelét. A krikett eredete bizonytalan. Valószínűleg már a XIII. században játszották Angliában; az első ismert szabálykönyvet 1744-ben írták. A Marylebone Cricket Clubot, amely ma a sportág nemzetközi felügyeleti szerve is, 1787-ben alapították. 1709-ben egy Kent grófsági csapat egy surreyivel mérte össze az erejét, s ma is a megyék közötti mérkőzésekből áll az angol bajnokság. Nagy-Britannia gyarmattartó korszakában a krikettet több földrészen meghonosították, így Ausztráliában, Új-Zélandon, Indiában és Pakisztánban, Dél-Afrikában és az Antillákon. Ezeknek az országoknak a válogatottjai küzdenek meg a britekkel a nemzetközi krikettmérkőzéseken. A krikettet nagy, ovális alakú, füves játéktéren (ground) játsszák; ennek határát vonal vagy kerítés jelöli. Nagysága nincs meghatározva, de akár 2-3 hektáros is lehet. Ezen belül található a hosszúkás téglalap alakú, vonallal kijelölt tulajdonképpeni pálya, a pitch, amely kb. 20 m hosszú és 3 m széles. Ennek két végén van egy-egy krikettkapu (wicket), amely alapvetően különbözik minden más labdajáték kapujától: alakja hosszúkás (kb. 70 cm magas és 25 cm széles) és nem két, hanem három párhuzamosan felállított rúdja van; ezekre keresztben két lécet, bailt helyeznek. A csapatok felváltva játszanak támadó (dobó) és védekező (ütő) szerepet. A mérkőzés alapegysége a szerepcsere előtti innings (kb. „menet”; az angol kifejezés csak többes számban létezik). Az egynapos mérkőzések általában egy inningsből állnak. A játék lényege, hogy a támadó csapat dobójátékosa megáll az egyik kapunál számára kijelölt területen, és a szemközti kapura dobja a labdát, lehetőleg úgy, hogy az ellenfél ott elhelyezkedő ütőjátékosát kiejtse a játékból. Ennek tíz lehetséges módja van; a két legegyszerűbb az, hogy a dobó eltalálja a labdával a kaput, illetve hogy az ütőjátékos bele tud ugyan ütni a kapuja felé dobott labdába, de azt a dobójátékos valamelyik - a pályán kívül, de a játéktéren belül elhelyezkedő - csapattársa el tudja kapni, mielőtt földet érne. Nem esik ki az ütőjátékos, ha - miután minél messzebbre elütötte a labd

Oldal: sportágak K
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat