magasugrás  

Atlétikai versenyszám; nekifutásból végrehajtott ugrás, célja a lehető legnagyobb magasság elérése. Kellékeihez tartozik egy vízszintes, félkör alakú nekifutópálya, amely legalább 15 m-nyi rohamot tesz lehetővé 180°-os köríven belül. A két merev ugrómérce között könnyű, vízszintes léc feszül keresztirányban; ha az atléta nem tudja átugrani, hanem hozzáér, a léc leesik. Az ugró legalább 5 x 4 m méretű, párnázott ugrógödörben ér talajt a léc mögött. Valamikor a helyből magasugrás is olimpiai szám volt - utoljára az 1912. évi játékokon. Az egyetlen formai követelmény az, hogy a magasugró egy lábról rugaszkodjék el. Sokféle stílus vagy technika alakult ki az idők folyamán, például a ma már kevéssé használatos ollózó technika: az ugró ekkor szinte függőleges helyzetben viszi át a magasságot; jól ismert továbbá az ún. guruló technika: ilyenkor az ugró arccal a talaj felé fordul, s az ugrás magasságában teste párhuzamos a léccel; később a hátrafelé ugrás jött divatba, az ún. Fosbury-flop, amelyet Richard (Dick) Fosbury amerikai magasugró, az 1968-as olimpiai bajnok talált fel. Egyébként a férfi magasugrók közül még soha senki nem nyert kétszer olimpiát, a nők közül azonban ketten is: a romániai Balázs Jolán (1960, 1964) és a német Ulrike Meyfarth (1972, 1984). A versenyben egyre magasabbra emelik a lécet, ha a résztvevőknek sikerül átvinniük egy-egy magasságot. A versenyzők akármelyik magasságon kezdhetik a versenyt az előírt kezdőmagasságon felül. Egy-egy magasságon az ugró három kísérletet tehet, a léc harmadszori leverése a kiesést jelenti. A versenyző eredménye a legjobb sikeres ugrása. Holtverseny esetén a legnagyobb magasságon, ill. az egész verseny folyamán legkevesebb eredménytelen ugrást végző a győztes, vagy aki a legkisebb számú eredményes ugrással érte el a végső sikert. Lásd még atlétika.

 

mezei futás  

Hosszú távú futóverseny; a maratoni futással ellentétben rendszerint nem megépített utakon, hanem természetes terepen tartják. A mezei futóversenyeket az őszi vagy a tavaszi hónapokban rendezik. Sok amatőr sportoló erőnlétének karbantartása és állóképességének növelése érdekében űzi ezt a sportágat. A XIX. század elején még „hajtóvadászatnak” nevezték a mezei futóvetélkedők akkori formáját - az üldözött „nyulak” néhány perccel a többiek előtt indultak útnak, és papírdarabokat szórtak el haladtukban, hogy a „kopók” követhessék a nyomukat. A sportág történetében mérföldkő volt a Crick Run megalapítása 1837-ben,  az angliai Rugby híres középiskolájában; attól kezdve több neves középiskola rendezte meg évenként a maga mezei futóversenyét, harminc év múlva pedig a Temzei Evezős Egylet az evezősök téli szárazedzéseként vezette be a mezei futást.  

Angliában az első országos bajnokságot 1877-ben rendezték meg, felnőtt versenyzők számára 10 mérföldes (16 090 m-es) távon. Ekkor még csak 33 versenyző indult, a XX. század második felére már 900-ra emelkedett a résztvevők száma. Az első nemzetközi versenyre 1898-ban került sor Anglia és Franciaország mezei futóinak részvételével, 1903-ban pedig első ízben rendezték meg Anglia, Írország, Skócia és Wales nemzetközi mezei bajnokságát. Erre a versenyre 1907-től Franciaország is benevezett, 1924-től Belgium, 1929-től pedig Olaszország, Luxemburg, Spanyolország és Svájc is; a II. világháború után más országok is csatlakoztak. 1962-ben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) megalkotta a férfiak és nők számára rendezett mezei futóbajnokságok és nemzetközi versenyek szabályait. Előzőleg három olimpián is szerepelt a mezei futás, 1924 után azonban úgy döntöttek, hogy nyári versenyszámnak alkalmatlan. A versenyszabályok értelmében a mezei futás távja férfiak számára minimum 12, nők számára legalább 2 km. A pályák nehézségi foka igen különböző, ezért a mezei futásban nem tartanak nyilván világcsúcsokat. A csapatversenyeken 6-4 fős csapatok egyes versenyzőinek helyezési számát adják össze; a legalacsonyabb pontszámot elérő csapat a győztes. Lásd még atlétika.

 

motocross  

Más néven CROSS vagy KROSSZ, a motorkerékpár-versenyzés egyik formája; a motorosok nyílt, olykor igen egyenetlen terepen versenyeznek. A pályák hossza nagyon különböző, az alsó határ a nemzetközi versenyeken 1,5, a felső 5 km; olykor meredeken felfelé tart, máskor lefelé lejt az út, az egyes pályaszakaszok esetleg vizesek vagy sárosak, s a mindkét oldali kanyarok nehézségi foka eltérő. A motorsportok közül alighanem a motocross veszi legjobban igénybe a résztvevők fizikumát, bár időtartama meglehetősen rövid: két futama egyenként alig 40 perces. Egy-egy versenyen a résztvevőknek ugyanazt a motorkerékpárt kell használniuk, de szerelések az egyes futamok között természetesen végrehajthatók. A motocrossversenyző szokásos felszerelése: pamutszvetter, a térden és a combon kipárnázott nejlonnadrág, párnázott csizma és kesztyű, bukósisak, védőszemüveg, műanyag mellvédő és vesevédő öv. A Fédération Internationale Motorcycliste (Nemzetközi Motorkerékpár Szövetség) felügyelete alatt megrendezett nemzetközi versenyeken a motorkerékpárokat a motor űrtartalma szerint három kategóriára osztják. A kategóriahatárok: 125, 250 és 500 cm³. Mindhárom kategória világbajnokságát évenként rendezik meg. Motocrossversenyeket Európában az 1950-es évek eleje óta tartanak, de rendeznek ilyen versenyeket más földrészeken is.

Az Egyesült Államokban az 1970-es évek eleje óta teret hódító supercross a motocross fedettpályás változata. Hatalmas arénákban megépített salakpályán futják. A pályák általában rövidebbek a motocrosspályáknál, de megtételükhöz több és hosszabb ugrás szükséges, mint a szabadtéri versenyeken.

 

motorcsónak  Versenyek.

A Nemzetközi Motorcsónak Szövetséget (Union of International Motorboating) 1922-ben hozták létre az európai versenyek eredményeinek hitelesítésére; ma már a világversenyek eredményeinek hitelesítése is feladata. A motorcsónakversenyek főbb divíziói a különböző típusú beépített és külmotoros csónakoknak felelnek meg. Minden divízió több osztályra oszlik, rendszerint a hengerek lökettérfogata szerint. A helyi és az országos csoportok védnökségével sok száz regattát és versenyt rendeznek minden évben, általában zárt pályán. Néhány verseny, például a Mississippi Marathon és a Six Heures de Paris távolsági bajnokság. (A hobbihajók külön divízióban indulnak a 80 km és a több mint 400 km közé eső „maratoni” távokon.) A Nemzetközi Motorcsónak Szövetség világbajnoki érmeket is adományoz a nagy versenyeken, például az angliai Wills Internationalen, a Florida és a Bahama-szigetek közötti Miami-Nassau Race-en és az olaszországi Viareggióban rendezett Nápolyi Kupán szerzett helyezési pontszámok alapján. Számos jachtklub rendez olyan versenyeket, amelyeken a versenyzőnek előre meg kell adnia, hogy milyen sebességgel fog haladni; ezeken nem a gyorsaság, hanem a navigációs ügyesség dönti el a sorrendet. A hajó kapitánya megmondja, hogy egy adott pálya két kijelölt pontja között pontosan mennyi ideig halad majd; ezután óra nélkül teszi meg a távot, és a sebességet a szél, a dagály és a tengeráramlás változásaihoz igazítja. Az nyer, aki a legközelebb kerül a maga által előzetesen megjelölt időtartamhoz.

 

motorkerékpár - sport  

Motorkerékpárok használata szórakozás vagy versenyzés céljára; a sportágat amatőrök és hivatásos versenyzők egyaránt művelik, országúton, mesterséges pályán és természetes terepen. A motorkerékpározás az autósporttal nagyjából párhuzamosan fejlődött. A várostól városig megrendezett egykori autóversenyeknek, például a Párizs-Bécs országúti versenynek volt motorkerékpáros kategóriája is. 1897-ben a De Dion-háromkerekűek játszották a vezető szerepet a sportágban, de csakhamar felülkerekedtek a kétkerekűek, például a Wernerek, s ezzel a versenyzés formája teljesen megváltozott. 1904-ben a Fédération Internationale du Motorcyclisme - 1949-től Fédération Internationale Motorcycliste (FIM) - elindította a nemzetközi versenyeket, öt ország (Osztrák-Magyar Monarchia, Dánia, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia) részvételével. Az első nemzetközi bajnokságot 1905-ben rendezték meg a franciaországi Dourdanban. A legnevesebb európai motorkerékpár-versennyé idővel a Tourist Trophy (TT) fejlődött. Az elsőt 1907-ben rendezték meg Man szigetén, ez a pálya azután még évtizedekig a világ leghíresebbje volt. Észak-Amerikában a motorkerékpár-versenyzés 1903-ban kezdődött, a legnagyobb USA-beli motorkerékpár-verseny 1937 óta a 200 mérföldes (320 km-es) daytonai. Ugyanazon az országúti körpályán rendezik, mint a 24 órás daytonai autóversenyt. A motorkerékpár-versenyek formáinak száma nagyjából megegyezik az autóversenyekével. A fő fajták: országúti verseny, triál, salakpályaverseny, motocross, gyorsulási verseny, jégpályaverseny, hegymászóverseny, enduro. Az országúti versenyeket zárt pályán tartják; az útvonal részben vagy egészen közúton is vezethet. Motorkerékpáros világbajnokságot első ízben 1949-ben rendeztek; e versenyeken a részt vevő gépeket több kategóriába osztják motorlökettérfogat szerint (50, 125, 250, 350, 500, 700 cm³). A helyi klubok és szervezetek világszerte megrendezik a maguk nemzetközi országúti motorkerékpár-versenyeit, mégpedig az egész év folyamán. A pontversenyek (triálok) eredete az I. világháború előtti időkre nyúlik vissza. Viszonylag lassú iramú, hosszú időtartamú, szakaszos országúti versenyek; a sebesség nem meghatározó tényező. A salakpályás versenyeket Ausztráliában kezdeményezték az 1920-as évek elején; ezek rövid távú, lapos, ovális salakpályán rendezett versenyek. Ebben a versenyben a gépek igen könnyűek, üzemanyagtartályuk kicsi. A motocross amolyan „mezei futás” motoroknak, terepe göröngyös, hepehupás, de a pálya behatárolt, és megállapított számú futókörből áll. A motocrossversenyek Nagy-Britanniában kezdődtek, ott és az európai kontinensen az 1940-es és 1950-es években honosodtak meg, és az 1960-as évekre már nagy népszerűségnek örvendtek. A motorkerékpárok gyorsulási versenye amerikai találmány; kezdetei kb. 1950 tájára tehetők. Két versenyző küzd egymással egyenes, sima felületű, 400 m-es pályán. Jégpályán motorkerékpár-versenyt az 1930-as években rendeztek első ízben, mégpedig Skandináviában, később aztán mérsékeltebb éghajlatú országokban is tartottak ilyen versenyeket. A szeges gumikerekű motorkerékpárok ilyenkor befagyott tavon, műlyégpályán vagy stadionbeli, jéggel borított futópályán száguldanak (a pálya mindig ovális alakú). A motorkerékpárok hegymászó versenyein az időeredményeket mérik; a versenyzők úgy indulnak, hogy egyszerre csak egy gép legyen mozgásban. A legújabb szakág a sportágon belül az enduro nevű kétnapos megbízhatósági terepverseny. Ennek mindkét napján 200-300 kilométeres távot.© teljesítenek a versenyzők mintegy 6-7 óra alatt; a pálya ennél rövidebb, de 3 vagy 4 kört tesznek meg. A terep nagy része dombos, lehetőleg erdős, de vannak benne közutakon vezető úgynevezett összekötő szakaszok is, ezért a motorkerékpároknak meg kell felelniük a közúti közlekedés követelményeinek is. A pályát szakaszokra osztják, s mindegyiket bizonyos időhatáron belül kell teljesíteni. Amennyiben ez nem hoz döntést a versenyzők között, akkor mért szakaszokon teljesítenek időfutamokat. A versenynek van első és másodosztályú, ill. old boy kategóriája. Magyarországon a motorkerékpársport 1900-ban, a Magyar Autóklub keretein belül kezdődött; ebből vált ki 1906-ban a Magyar Motorkerékpáros Szövetség, amely megalakulásától kezdve tagja volt a nemzetközi szövetségnek. Lásd még motocross.

 

mükorcsolyázás  

Sportág, amelyben a műkorcsolyázók egyéni vagy páros előírt kötelező gyakorlatokban, illetve szabadkorcsolyázásban versenyeznek. A speciális mûkorcsolyának jellegzetes, homorúra köszörült pengéje van két élének kiemelésére, elöl pedig csipkézett (ez az ún. korcsolyahegyvájat). Robert Jones kapitánynak A Treatise on Skating (Értekezés a korcsolyázásról; 1772) című műve az első beszámoló a mûkorcsolyázásról, amelyet eleinte igen formális, merev stílusban műveltek, mígnem az 1860-as évek közepén Jackson Haines amerikai tánctanár Európában is meghonosította táncmozdulatokra alapozott technikáját. Az International Skating Uniont (ISU), vagyis a Nemzetközi Műkorcsolya Szövetséget, a világ korcsolyasportjának ellenőrző testületét 1892-ben alapították. A világbajnokságokat kezdetben önállóan rendezték, az 1908-as világbajnokság volt az első, amelyet az ISU felügyeletével tartottak meg. Ugyancsak 1908-ban vezették be a páros műkorcsolyázás versenyszámát. Az 1908-as és az 1920-as olimpiai játékokon férfiak, nők és párosok számára rendeztek versenyeket, s amióta van téli olimpia (azaz 1924 óta), ezek a versenyszámok annak a műsorán szerepelnek. A műkorcsolyázás minden mozdulatát a penge belső vagy külső élével hajtják végre, előre vagy hátra irányuló mozgás közben. A mozdulatok legtöbbje az ún. iskolagyakorlatokon alapul, ezeknek elemei a mozgás irányában vagy azzal ellentétes irányban haladó ívek és fordulatok, amelyeket olyan pontosan kell a jégre rajzolni, hogy két vagy három egymásba kapcsolódó kört formáljanak. A figuráknak öt nehézségi fokozatuk van: a hurok, a hármas, az ellenhármas, a hasonélű fordulás és a hasonélű ellenfordulás. Egészen 1991-ig a női és férfi versenyeknek egyaránt része volt a kötelező gyakorlatok sorozata. A szabadkorcsolyázás (kűr) bonyolult lábmunkával kombinálja az iskolagyakorlatok fordulásait, megtalálhatók benne a spirálok (egy lábon végrehajtott, egyélű siklás), a forgások és az ugrások. A forgás abban különbözik a többi korcsolyázómozdulattól, hogy a penge talpán hajtják végre, nem valamelyik élén. Az elugrás és a leérés helyzete szerint az ugrások két fő csoportra oszthatók: élugrások (pl. az Axel, a hármasugrás és a hurok), melyeknél a műkorcsolyázó az egyik lábáról ugrik el; illetve a Preisecker-ugrás (idetartozik a korcsolyahegy-hurok, a flip és a Lutz). Ez utóbbiak olyan élugrások, amelyeket a másik láb korcsolyahegyéről végzett elugrás és forgás segít elő. Az ugrások további osztályozása: az egyes, a dupla, a tripla vagy a kvadripla - a levegőben végrehajtott fordulatok száma szerint. Az egyéni műkorcsolyázás versenyszáma ma két szabadkorcsolyázási programot tartalmaz; a zenekíséretet a versenyző választja meg. A rövid („technikai”) program néhány előírt elemet foglal magába, a hosszú programban nincs ilyen specifikus elem, s az a célja, hogy a legjobban szolgálja a versenyző ügyességének, képzettségének és eleganciájának bemutatását. A kivitelezés minőségét és a művészi benyomást (nehézségi fokot) külön-külön ítélik meg az egyes programokban; minden versenybíró 1-től 6-ig terjedő pontszámokat adhat, s az a versenyző győz, amelyik az egyes bírák megítélte pontszámok legmagasabb átlagát éri el. A páros műkorcsolyázásban a versenyzők a szabadkorcsolyázás kiválasztott elemeit úgy igyekeznek végrehajtani, hogy a pár - harmonikus mozgásával, összhangjával, együttműködésével - minél jobb benyomást keltsen. A páros műkorcsolyázás jellegzetes többletelemei: az emelés, amikor a férfi a nőt a jégről a levegőbe emeli; a páros forgások és változataik (pl. a „halálforgás”, itt a férfi az egyik korcsolya élére, a másiknak a hegyére támaszkodik, miközben a kezét fogó nő a korcsolya egyik élére támaszkodva vízszintes testtel forog a jég fölött); a kidobós figura (itt a nő az elugrásnál lendülettöbbletet kap azzal, hogy partnere mintegy eldobja magától). A páros versenyeket ugyanúgy szervezik és pontozzák, mint az egyénieket. A negyedik műkorcsolyázó versenyszám, a jégtánc (lásd ott), szintén párosok vetélkedője. Lásd még korcsolyázás

 

mülesiklás  

Síversenyszám, kanyargós pályán futják, kapuk között (a kapuk párhuzamos rudak, tetejükön zászlóval); az 1920-as évek elején alakította ki Sir Arnold Lunn brit sportember; az ún. alpesi versenyszámok egyike. A versenypályát úgy tervezik meg, hogy próbára tegyék a síző ügyességét, felkészültségét, időzítő- és ítélőképességét. A kapukat különféle kombinációkban helyezik el; a kapuk megközelítésének és átsiklásának legjobb módjához alapos felkészültségre van szükség. Azt a versenyzőt, aki kihagy egy kaput, diszkvalifikálják, kivéve, ha visszamegy, s az előírt oldalról átmegy rajta. A kapuk legalább 75 cm szélesek és 4 m-re vannak egymástól. Olimpiai és világbajnoki műlesikló versenyeken a pálya lejtése férfiaknál 180-220 m, a női versenyeken 130-180 m. Egyéb versenyeken rendszerint rövidebb és könnyebb a pálya. A férfi versenyeken a kapuk száma 55-75, a női műlesiklásban 45-60. Az óriás műlesiklás a műlesiklás és a lesiklás szabályait is magába foglalja. (Az utóbbi hosszabb és gyorsabb verseny.) Az óriás műlesiklásban a kapuk szélesebbek és egymástól nagyobb távolságra vannak, a pálya hosszabb, mint a közönséges mûlesiklópálya. Óriásműlesikló-világbajnokságot első ízben 1950-ben rendeztek. A szuperóriás műlesiklás (super-G) elsősorban gyorsasági verseny, sok jellegzetessége azonos a lesikló versenyek sajátosságaival. A pálya meredekebb és egyenesebb, mint a többi műlesikló számban, a kanyarok hosszabbak és nagyobbak, élesebbek, s nagy sebességet igényelnek. Akárcsak a lesiklásban, a győzelmet itt is egyetlen futam dönti el. A super-G először 1987-ben szerepelt a világbajnoki, 1988-ban az olimpiai számok között. A legfontosabb nemzetközi versenyeken a műlesiklók rendszerint két futamban döntik el a verseny sorsát, vagy egyazon pályán - előzetes gyakorlás, kipróbálás nélkül -, vagy két különböző pályán. A legjobb összetett időeredményt elérő versenyző a győztes.

 

mürepülés  

Repülőeszközzel végzett, a normális repülési helyzetektől szándékosan eltérő, hirtelen helyzet- és sebességváltozásokkal járó manőverek sorozata. Látványos és rendkívüli helyzeteket már a ballonrepüléssel és az ejtőernyőzéssel kapcsolatos kísérletek során is előidéztek, de a szó mai értelmében vett - elsősorban motoros - műrepülés az 1910-es években alakult ki. Az első műrepülő-figurát, a bukfencet (looping) az orosz Pjotr Nyesztyerov hajtotta végre 1913. szeptember 9-én, ezután pedig az I. világháború katonai pilótái a légi harcokban dolgoztak ki újabb és újabb manővereket. A háború után számos leszerelt katonai pilóta látványos repülőbemutatókkal (angol elnevezéssel stunt flying vagy barnstorming) kereste kenyerét, sokan pedig - főként az Egyesült Államokban - „repülő cirkuszaikkal” járták az országot és szórakoztatták vakmerő műrepülő-figurákkal közönségüket. A két világháború között a műrepülés a sportrepülés egyik ágává alakult. Az első nemzetközi műrepülő-találkozót 1932-ben Berlinben tartották, itt Bánhidi Antal nagy sikert aratott saját tervezésű Gerle repülőgépével. Nemzeti és nemzetközi bajnokságokat 1934 óta rendeznek. Magyarországon 1962-ben Budaörsön, 1984-ben Békéscsabán, 1994-ben Debrecenben volt motoros műrepülő-világbajnokság, jelentős magyar sikerekkel. A műrepülősport fejlődésének legfőbb eleme a különleges repülési tulajdonságú repülőgépek tervezése és gyártása: a XX. század végén az élvonalban lévő, 300-400 lóerős, könnyű gépeket a német Extra, az orosz Szuhoj és a francia Avions Mudry cég gyártja, gyakran egy bizonyos versenyző testsúlyához és magasságához alkalmazva. A műrepülő-versenyzőknek egy 100 m-től 1000 m-ig terjedő magasságú, 1000 m hosszú és 800 m széles „box”-ban kell előírt, illetve szabadon választott figurákat végrehajtaniuk. Ezek kiválasztása és elbírálása a José L. Aresti spanyol műrepülő-pilóta által összeállított katalógus alapján történik. A műrepülő-alapfigurák (bukfenc, orsó, bukóforduló, leborítás, harcforduló, dugóhúzó, átesés) elsajátítása minden pilóta kiképzésének kötelező része, mivel ezek hozzátartoznak a repülőgép biztonságos vezetéséhez.

 

müugrás  

Vízi sportág: vízbe ugrás rendszerint fejjel előre, torna- és akrobatamozdulattal. Kidolgozott, akrobatikus formája Európában a XIX. század elején alakult ki, mint a tornasport egyik változata; versenysport pedig a XIX. század vége felé lett. 1904-ben vették fel az olimpiai úszószámok közé (először csak férfiaknak, 1912-tõl nõknek is), és a XX. század első felében gyors fejlődésnek indult. 

A műugróverseny ugrásait vagy a víz szintje fölött 5-10 m-re elhelyezett elugróhelyről (ez az ún. toronyugrás) vagy egy vízszint fölött 1-3 m-re lévő rugalmas ugródeszkáról hajtják végre. Olimpiai versenyeken csakis a 10 m-es „torony”, ill. a 3 m-es ugródeszka használatos. A műugróversenyek ugrásfajtáit - nehézségi fokozataikkal együtt - a Fédération Internationale de Natation Amateur (FINA, Nemzetközi Amatőr Úszószövetség), a vízi sportok nemzetközi felügyelő testülete tartja nyilván, illetve sorolja fel táblázat formájában. A versenyzőknek bizonyos számú kötelező ugrást kell végrehajtaniuk a listán felsoroltak közül, továbbá bizonyos számú szabadon választott ugrást. A versenybíróság létszáma legalább 3 és legfeljebb 10; minden ugrást pontoznak, figyelemmel az elugrás, az ugrás közbeni testtartás, az előírt mozdulatok végrehajtása és a vizet érés minőségére. Az ugrások pontszámait összeadják, majd a nehézségi fokok szerinti szorzószámmal kapott eredményt átlagolják. Az az ugró győz, amelyiknek a verseny végére sikerül a legmagasabb pontszámot összegyűjtenie. A műugrásban a férfiak 11 ugrást hajtanak végre: 5 kötelezőt és 6 szabadon választottat. A női versenyekben mind a kötelező ugrások, mind a szabadon választottak száma 5. A toronyugrásban a férfiak 10, a nők 8 ugrást hajtanak végre. A versenyszerű ugrásokat öt csoportba osztják, ehhez jönnek még a toronyugrók kézállásból végrehajtott ugrásai. Az első csoportba tartoznak az előreugrások: az ugró itt a víztükörrel szemben rugaszkodik el az ugródeszkáról, s vizet érés előtt legalább fél fordulatot tesz előre. A második csoportba a hátraugrások tartoznak. Ilyenkor az ugró az ugródeszka szélére áll a víznek háttal, s dobbantás után hátrafelé tesz fordulatot. A harmadik ugráscsoport az Auerbach-ugrások csoportja; itt a versenyző előre irányuló helyzetben kezd, aztán ugrás közben hátrafelé, a trambulin irányába tesz fordulatot. A negyedik ugrásforma ennek éppen a fordítottja: a versenyző a víznek háttal ugrik el, aztán ugrás közben előre forog, azaz ugyancsak az ugródeszka irányába. Az ötödik csoportba a csavarok tartoznak: itt az ugró hosszanti tengelye mentén pörgeti a testét, miközben a négy másik csoportba sorolt ugrások valamelyikét hajtja végre - például: másfél szaltó előre, három csavarmozdulattal. Az öt kötelező ugrás az öt csoport egy-egy kiválogatott ugrását tartalmazza. Az említett listán felsorolt ugrások többsége három különböző helyzetben hajtható végre: nyújtott testtel, csukamozdulattal vagy zsugorítva. Nyújtott testtartásnál sem a csípő, sem a térd nem hajlik. Csukamozdulatnál a csípő hajolhat, a térdek nem. Zsugorított helyzetben meghajlik a csípő és a két térd is, és az ugró összegömbölyödik. A legbonyolultabb ugrások a többi ugrás laza és kecses kombinációi. Lásd még úszás.

 

müúszás  

Más néven SZINKRONÚSZÁS vagy VÍZIBALETT, eredetileg úszóbemutató, amely mára önálló sportággá fejlődött; lényege, hogy egy vagy több úszó mozgása a zenekísérettel harmonizál. Hasonlít a tánchoz, ezért nevezik vízibalettnak is. A sportág az Egyesült Államokban alakult ki az 1930-as években. Ma a műúszás a világ nem egy részén már jól szervezett amatőr sportág, felügyelő testülete a Fédération Internationale de Natation Amateur (FINA; Nemzetközi Amatőr Úszószövetség); ez teszi közzé a versenyeken végrehajtható figurák, mozdulatok, mutatványok listáját. A FINA 1954-ben ismerte el sportágként a műúszást. A versenyzők szólóban, párosban vagy 4-8 főnyi csoportokban több kötelező figurát hajtanak végre, de több szabadon választott mutatványt is. Legalább háromtagú versenybíróság pontozza a teljesítményt, figyelemmel a végrehajtás stílusára s a zenével való összhangra. Az olimpiákon eleinte csak bemutatóként szerepelt a műúszás, de 1984 óta versenyszerű, hivatalos olimpiai szám. A 3,5, ill. 4 percig tartó szóló- és páros számok gyakorlatai a száznál is több mozdulat variációján alapulnak. A versenybírák a kötelező és a szabadon választott figurákat egyaránt pontozzák. Lásd még úszás

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: Sportágak M
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat