Chillik András László honlapja

VÁLTÓ  
Más néven STAFÉTA, a sportban olyan gyorsasági versenyszám, melynél az adott távot nem egy, hanem több (rendszerint négy) versenyzőnek kell megtennie. A váltófutás során a versenyző a kezében lévő váltó- vagy stafétabotot (üreges fa- vagy műanyag hengert), amelyet az első futó a maga résztávjának megtétele után átadja a váltó következő tagjának úgy, hogy közben a 20 m hosszú váltóterületen belül együtt futnak. A második, harmadik és negyedik futó a váltóterület előtt legföljebb 10 m-rel kezdhet funti. A váltófutás két mai standard távja mind az olimpiákon, mind az egyéb hivatalos versenyeken 4 x 100, illetve 4 x 400 m. A váltófutást 1890 táján vezették be az Egyesült Államokban. Váltóbot helyett akkor még egy kis zászlót nyújtottak át; a stafétabotot először az 1912-es olimpián alkalmazták. Az úszás váltószámainak távja 4 x 100, illetve 4 x 200 m. A soron következő versenyző akkor indulhat, amikor az előző versenyző megérinti az indítókövek felőli medencefalat. A versenyváltóban a sorrend: hát-, mell-, pillangó- és gyorsúszás. Lásd még atlétika; úszás.

VITORLÁSSPORT  
Vízi sportág, melyben meghatározott típusú vitorláshajók versenyeznek egymással. Van hosszú távú, nyílt tengeri vitorlásverseny, bizonyos helyeken speciális (pl. a Balatonon a tó körüli), illetve pályaverseny, amelyet ugyancsak tengervízen vagy nagyobb tavon, de kijelölt pályán rendeznek meg. Itt a pálya határait bóják jelzik, amelyeket meghatározott oldalról kell megkerülni. A pályaverseny olimpiai sportág, versenyeit hajóosztályonként rendezik. Korábban többféle típusú hajó is indulhatott egy-egy versenyen, és ezeknek az eltérő adottságait bonyolult hendikeprendszerrel ellensúlyozták. Ennek kiküszöbölésére jöttek létre a különféle kategóriák. A pályaversenyeken használt versenyvitorlás háromféle alaptípusú lehet: tőkesúlyos, uszonyos (dingi) vagy katamarán. A jelenlegi olimpiai hajóosztályok közül tőkesúlyos a háromszemélyes soling és a kétszemélyes csillaghajó; uszonyos a kétszemélyes 470-es (ennyi a hossza centiméterben) és az egyszemélyes finn dingi; katamarán a kétszemélyes tornádó. Ezek a hajóosztályok csak 1976-ra váltak standarddá, 1900 és 1972 között még több mint húszban rendeztek olimpiai versenyeket. A nyílt tengeri vitorlásversenyeket 4 kategóriában rendezik meg a táv, illetve a kockázat és az igénybe vehető segítség mértéke szerint. Az ilyen versenyeken részt vevő hajókat 5 osztályba sorolják névleges méretük alapján (bár a névleges méretet lábban adják meg, az I. osztályé pl. 33-70 láb, ez nem a hajó hosszával azonos, hanem a hajótest és a vitorla adatait összesíti egy bizonyos számítási rendszer szerint). A hosszú távú óceáni versenyeket, mint a váltakozó években indított bermudai (Norfolk, Rhode Island, USA-Bermuda) és a transzpacifikus (Kalifornia-Honolulu, Hawaii) versenyt, valamint a fontosabb part menti versenyeket, mint az America Kupát (lásd ott) egy start- és egy célpont között rendezik, a kisebb kategóriák versenyeit pedig többnyire védett vizeken, öblökben, zárt (általában háromszögű) útvonalon. A transzóceáni versenyek hónapokig is eltarthatnak. A világ körüli versenyek iránt akkor élénkült meg az érdeklődés, amikor Francis Chichester 1966-67-ben magányosan körülvitorlázta a Földet. Ezt 1968-ban követte a londoni Sunday Times szervezésében útnak indított Arany Glóbus Verseny, majd a brit Royal Naval Racing Association 1973-tól négyévenként megrendezett versenye.

VITORLÁZÓ REPÜLÉS  
Motor nélküli repülőgéppel végrehajtott repülés, amelynek során a levegőnek a meteorológiai körülmények vagy a domborzati viszonyok miatt kialakuló feláramlását használják ki magasságnyerésre vagy a repülési magasság megtartására. A motor nélküli repülőgépeken belül megkülönböztetik a szűkebb értelemben vett vitorlázó (amelyek alkalmasak magasságnyerésre) és a siklórepülőgépeket (amelyek erre nem, vagy csak korlátozottan alkalmasak); az előbbieket főként sportcélokra használják, az utóbbiakat régebben katonai szállítási feladatokra alkalmazták. A vitorlázó repülőgépek kormányzása lényegében azonos a könnyű motoros repülőgépekével: az oldalkormányt pedálokkal, a magassági és a (hossztengely menti elfordulást szabályozó) csűrőkormányt botkormánnyal vezérlik. A gép futóműve általában egyetlen, a pilótafülke alatt lévő kerékből áll, a kibocsátható féklapokat rendszerint a szárnyon, ritkábban a törzsön helyezik el. A motor nélküli repülés korai eredményei a német Otto Lilienthal (1848-1896), a brit Percy Pilcher (1869-1899), valamint az amerikai Octave Chanute (1832-1910) és a Wright fivérek nevéhez fűződnek. Az első vitorlázó reülőgépeket Németországban fejlesztették ki az I. világháború után, amikor a szövetségesek a békeszerződésekben megtiltották a motoros repülést. A siklórepülés mint sport Németországban alakult ki: 1912-ben a Rhön-hegységben indultak az első próbálkozások. Az első nemzetközi vitorlázórepülő-versenyt 1922-ben rendezték; az 1930-as évekre elterjedtté vált sportág szakmai irányítása a Nemzetközi Repülőszövetséghez (Fédération Aéronautique Internationale, FAI) tartozik. A vitorlázó repülés Magyarországon 1929-ben, a Budaörs melletti Farkas-hegyen kezdődött. A vitorlázó repülőgépeket kezdetben hegytetőről gumikötéllel indították, de később általánossá vált a sík repülőtérről, csörlővel, vontatóautóval vagy motoros vontató repülőgéppel történő indítás. A vitorlázó repülés lényege a magasságnyerés; a pilóták eleinte csak a hegyoldalak által feláramlásra késztetett szelet, az úgynevezett lejtőszelet tudták kihasználni, majd az 1930-as években felfedezték a napsütötte földfelszínről kéményszerűen feláramló meleg levegőoszlopokat, a termikeket. A termikben körözve akár több ezer méteres magasság is elérhető, onnan pedig a gép tulajdonságainak függvényében igen nagy távolságra lehet siklani. A lejtő- és a termikrepülés mellett a harmadik módszer a hullámrepülés; magasabb hegységekben, pontosan még nem ismert meteorológiai viszonyok között a levegőben olyan lengő mozgás alakulhat ki, amely a vitorlázó repülőgépet rövid idő alatt akár 8000-14 000 m magasságba is képes felemelni. A vitorlázórepülő-versenyek a sportág technikai lehetőségeivel párhuzamosan fejlődtek: a lejtővitorlázás korában főként időtartamversenyeket rendeztek, a termikrepülés első időszakában a magassági csúcsok váltak fontossá, majd a modern, nagy teljesítményű vitorlázó repülőgépek megjelenésével világszerte a gyorsasági versenyek váltak általánossá.

VÍVÁS  
Más néven VÍVÓSPORT, a katonai szúró- és vágófegyverek forgatásából kialakult sportág; két versenyző meghatározott számú találat eléréséig tartó mérkőzése tõrrel, párbajtőrrel vagy karddal. A 4-4 versenyző részvételével zajló csapatmérkőzések 8 vagy 9 nyert mérkőzésig tartanak (szoros mérkőzésarány esetén a találatarány dönt). A vívást egy Kr. e. XII. századi közvetlen domborműből ítélve már az ókori egyiptomiak sem csak katonai célokból űzték, az ábrázoláson ugyanis a kardok hegye be van burkolva, és a vívók védőfelszerelést viselnek. A középkorban a nehéz kardok és a teljes vértezet kizárt mindennemű ügyességen és rugalmasságon alapuló vívótechnikát. Miután a XIV. században a tűzfegyverek fölöslegessé tették a páncélzatot, a kardok könnyebben, jobban kezelhetők lettek. A kardforgatás a harctéren és a nemesemberek mindennapi életében elsőrendű fontosságot kapott. Európa-szerte megalakultak a vívómesterek céhei; a leghíresebb a német Marxbrüder (1980) volt. Az olaszok fedezték föl, mennyivel hatásosabb lehet a szúrás a vágásnál, s feltalálták a vívótőrt, amely a XVI. század végére egész Európában elterjedt. A párbajokat jó ideig két kézzel vívták: a jobb kéz tartotta a hosszú tőrt, a bal egy rövidebb, a védekezésre való fegyvert vagy köntöst. A XVII. században, a francia királyi udvar öltözködési divatjának változása nyomán bevezették a rövid, könnyű vívókardot; ez már egykezes párviadalokra is alkalmas volt; a hegyét támadásra, az élét hárításra használták. A francia stílus hamarosan kiszorította az olaszt. Az érvényes találatokat a test bizonyos felületeire korlátozták, s a XVIII. században (újra) feltalálták a vívómaszkot. A támadónak joga volt befejezni a mozgássort,©. hacsak az ellenfél hatásosan nem hárította. A tompa hegyű vívótőr a XIX. század közepének találmánya. Ami a kardvívást illeti, a vívóiskolákban a XIX. század végéig a magyar típusú ívelt lovassági szablyát használták, amikor is azt felváltotta a könnyebb olasz vívókard. Igazi, versenyszerű sporttá a XIX. század végén vált a vívás, az első amatőr vívószövetség pedig 1902-ben alakult meg Nagy-Britanniában. A Magyar Vívószövetség (1912) első elnöke a kardvívás szabályainak kidolgozója, Nagy Béla volt. A vívás egyébként már az első, 1896. évi újkori olimpia műsorán is szerepelt. Az 1912-es olimpián aztán a szabályok miatt vita támadt az olaszok és a franciák között. Ennek rendezésére jött létre a Nemzetközi Vívó Szövetség (Fédération Internationale d'Escrime, FIDE). 1924-ben a női tőrvívást is fölvették az olimpia műsorára. 2000-ben, Sydneyben már mindhárom fegyvernemben egyéni és csapatviadalt is rendeztek mind a férfiaknak, mind a nőknek (tehát a sportágnak összesen 12 olimpiai száma van). Férfi tőrben és párbajtőrben az 1960-as évekig leginkább az olaszok és a franciák, kardban a magyarok domináltak (1908 és 1964 között megszakítás nélkül magyar vívók nyerték az olimpiákon a kard egyéni versenyszámot). Később a szovjet versenyzők játszottak egyre fontosabb szerepet a pástokon. Az elektronikus találatjelzést 1955-ben vezették be, először a tõrversenyben, de továbbra is a zsűri feladata az akciósorozat szabályosságának megítélése. Az előírt öltözék része a felsőtestet védő plasztron, a hónaljvédő és a kesztyű. A mérkőzéseket a hosszúkás téglalap alakú páston vívják; tőrrel és párbajtőrrel csak a szúrás megengedett, karddal a vágás is. Elektromos találatjelző használata esetén fémmellényt viselnek; ilyenkor a tőr hegyét érő nyomásnak egy bizonyos értéket meg kell haladnia. A párbajtőröző bárhol eltalálhatja ellenfele testét, míg a tőrvívásban csak a törzsre bevitt találat érvényes, a kardvívásban pedig a derékon felüli. 

VÍZILABDA  
A labdajátékok, illetve a vízisportok közé tartozó sportág; héttagú csapatok mérkőznek meg egymással 20-30 (nőknél 20-25) m hosszú és 8-20 m széles, úszómedencében kijelölt, két térfélre osztott pályán. A teljes csapat 13 tagból áll, ebből 6 tartalék; a cserék gyakoriak. A cél az, hogy a labdát az ellenfél a 3 m széles, 90 cm magas kapujának gólvonala mögé juttassák. A labdát a mezőnyjátékosok csak egy kézzel érinthetik, és nem öklözhetik; a kapusra ez a tilalom nem érvényes. A 28 perces mérkőzésidőt 7 perces negyedekre osztják; a negyedek közt térfelet cserélnek. Amikor nincs játékban a labda, az időmérőt leállítják. Egy-egy csapat támadóideje 35 mp; ha ezalatt egyszer sem dobják kapura a labdát, azt át kell adni az ellenfélnek. A vízilabda kemény, férfias, víz fölötti és alatti huzakodással, olykor kisebb verekedésekkel tarkított sport, ahol azonban nem minden eszköz megengedett; a szabálytalanságokért a játékvezető szabaddobást ítél az ellenfél javára, a súlyosabbakért pedig 20 másodpercre kiállítja a vétkes játékost; ha ennek letelte előtt gól esik, a játékos visszatérhet. Három személyi hiba után azonban kizárják a játékból. Büntetõdobást (4 m-est) ítélnek a 4 m-es vonalon belül elkövetett súlyos szabálytalanságokért.  
A vízilabdát korábban vízipólónak nevezték, mert őse egy olyan játék volt, amely a lovaspólóra hasonlított: a játékosok hordók tetején evickéltek a vízen, és bottal ütötték a labdát. Ezt a körülményes játékot váltotta föl az 1870-es években, Nagy-Britanniában a modern vízilabda, melynek szabályait először Skóciában, 1877-ben fektették le. A vízilabdát 1900-ban vették föl az olimpia műsorára, és 1920-ig a brit hegemónia jellemezte. Miután a két világháború között Komjádi Béla megújította a vízilabda technikáját és taktikáját, magyar-olasz vetélkedés indult meg a bajnoki címekért; ehhez az 1950-es években csatlakozott a Szovjetunió és Jugoszlávia (ill. a XX. sz. végén utódállamaik), majd Spanyolország is. Európa-bajnokságot 1926, világbajnokságot 1973 óta rendeznek (eleinte szabálytalan időközökben, újabban kétévente). 

VÍZISÍ  
Sportág, amelyben a versenyző síléchez hasonló, de annál szélesebb, fából, alumíniumból, üvegszálas műanyagból vagy más kompozit anyagból készült egy vagy két talpon siklik a víz felszínén, miközben egy motorcsónak 24-57 (női versenyzőknél 24-51) km/h sebességgel vontatja. A háromféle vízisí-versenyszámhoz, az ugráshoz, a szlalomhoz és a műsíeléshez más-más fajta sítalpat használnak; a műsíeléshez rövidebbet, mint a másik kettőhöz. Ugráshoz két, szlalomhoz egy, műsíeléshez tetszőlegesen egy vagy két talp használatos. Az ugrást a versenyző rámpáról hajtja végre, és a vízre érkezik, a másik két versenyszámot kijelölt vízi pályán rendezik. Az ugrásnak nemcsak a hossza számít, hanem a kivitelezése is (ezt zsűri pontozza); szlalomozáskor bójákat kell megkerülni hullámvonalban, meghatározott oldalról, s minden érvényes bójakerülés egy-egy pontot jelent; a műsíeléskor két, legföljebb 20 másodperces menetben művészi mozdulatokat kell végrehajtani előrehaladás közben (a műkorcsolyázáshoz hasonlóan). A versenyeket többnyire két fordulóban rendezik (az első a selejtező), s a helyezést három versenyszámban, két fordulóban elért pontok alapján állapítják meg. Kedvelt változat a mezítlábas vízisíelés, valamint a vízi sárkányrepülés is. A vízisíelés úttörőjének Ralph Samuelsont tartják, aki 1922-ben, a minnesotai Pepin-tavon próbálkozott először. A sportág világszövetsége, a Wolrd Water Ski Union (WWSU) 1946-ban alakult meg.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat