Gróf Batthyány Lajos
Magyarország első alkotmányos kormányfője
Született 1807. február 10. Pozsony – meghalt 1849. október 6. Pest.
Kevesen gondolták volna, hogy az ifjú arisztokrata Batthyány Lajos egykoron majd a hazáért áldozza életét. Édesanyja, Skerlecz Borbála nem sokat törődött gyermekeivel, csak a fényűzés, pompa, tékozlás vonzotta, ezért fia is szinte árvaként nevelkedett, egyik előkelő nevelőintézettől a másikig hányódott. 1819 novemberétől 1820 augusztusáig Győrben, a Zichy-palotában lakott Fejér Györgynél és a bencés gimnáziumban végezte tanulmányait. Nehezen kezelhető, ingerlékeny, verekedős fiúnak bizonyult, még tanárait sem kímélte.
A gyakran dorbézoló, korhely Batthyányt – aki természetesen jó partinak számított – alapvetően a házasság változtatta meg. Pozsonyban vezette oltár elé 1834-ben a nála tíz esztendővel fiatalabb, üde Zichy Antónia grófnőt. A művelt asszony lelkesen támogatta a reformmozgalmat. A harmónia ellenére Batthyányt sem kerülte el a férfiak „kapuzárási pánikja", és amikor kacér sógornője, Zichy Karolina kikezdett vele, nem tudott ellenállni a csábításnak. Titokban találkozgattak ugyan, de a felesége hamar rájött a viszonyra. Ennek ellenére bölcsen hallgatott és tűrt.
Hamarosan senki nem vonhatta kétségbe, hogy Batthyány a magyar főúri ellenzék igazi vezéralakja. 1848 tavaszán keresve sem találhattak nála alkalmasabb személyt az első felelős kabinet vezetésére. Amikor megkapta kormányfői kinevezését, erős kezűnek és határozottnak bizonyult, el tudta érni, hogy az egymással torzsalkodó miniszterek, mint Kossuth és Széchenyi, képesek legyenek együttműködni. Sikerült megőrizni a felbolydult ország egységét.
Az ország védelme érdekében Batthyánynak el kellett rendelnie a toborzás útján történő újoncozást, amit azonban az uralkodó nem szentesített, ezért Bécsben felségárulásnak tekintették az intézkedést. A gróf lemondása után visszavonult ikervári kastélyába, nemzetőrnek állt, majd közvetíteni próbált a harcoló felek között. Az osztrák főparancsnok, Windischgrätz herceg azonban 1849 januárjában letartóztatta, és ekkor kezdődött csak igazán Batthyány kálváriája.
Amikor a tavaszi hadjárat során a magyar csapatok már Pest irányába nyomultak előre, az osztrák hatóságok összevissza kapkodtak. Így Batthyány felesége megüzenhette urának, hogy inasa, Német János öltözékében könnyedén kisétálhat a régi országház épületéből, ahol őrizetben tartották. A büszke férj azonban így válaszolt: „Karddal a kezemben szívesen, de egy asszony szoknyája mögé bújva nem." A szökés meghiúsult, a híres rabot és néhány társát áprilisban Laibachba szállították.
A bécsi udvar számára mindegy volt, mennyit őriznek meg a törvényesség látszatából, mindenképp akasztófán akarták látni az első magyar miniszterelnököt. Egy erősen kétes népi legenda szerint Batthyány egy bécsi álarcosbálon elcsábította Ferenc József anyját, Zsófia főhercegnőt. Sokan ezzel magyarázták a Habsburgok engesztelhetetlen gyűlöletét a gróf iránt. Ez persze csak szóbeszéd, az igazi indok politikai volt. Az olmützi haditörvényszék végül kilenc vádpontban marasztalta el. Még azt is megpróbálták rábizonyítani, hogy bűnrészes, felbujtó Latour osztrák hadügyminiszter 1848. október 6-i meglincselésében. A hadbíró kényszerből összeállította a vádpontokat, elkészítette a halálos ítéletet, de közben megindító kegyelmi kérvényt is szerkesztett, amelyet a törvényszék minden tagja támogatott, hiszen azzal kecsegtették őket, hogy Ferenc József amnesztiában részesíti majd a grófot. Augusztus 30-án kötél általi halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték, kegyelemről szó sem eshetett.
Batthyány a megalázó halálnemet nem tudta elfogadni, hiszen általában csak köztörvényes bűnözők kerültek bitófára. Így amikor felesége kieszközölte, hogy a kivégzés előtti napon öt percre találkozhasson vele a siralomházban, az őrök figyelmét kijátszva egy papírvágó kést csúsztatott ura kezébe.
A gróf a fájdalmas búcsúzás után előírás szerint lefeküdt. Őrei éjszakára is a cellájában maradtak, gondosan figyelték minden szusszanását. Páratlan lélekjelenlétre vall, hogy Batthyány megkísérelte magát szíven szúrni, de a fegyver gyengének bizonyult, meg-megcsúszott a bordáján. Ekkor a csuklóján próbálta felvágni az ütőeret, de most is elvétette. Végül kimerülten nyakon szúrta magát.
1849. október 6-án reggel a pesti siralomház egyik cellájába a főporkoláb kíséretében a tábori lelkész is belépett, hogy miközben első miniszterelnökünket a kivégzés helyszínére kíséri, lelki támaszt nyújtson neki. Ám hiába ébresztgették, Batthyány Lajos meg sem mozdult. Ahogy kitakarták, azonnal észrevették, hogy a rab egy hatalmas vértócsa közepén fekszik, a kés pedig, amellyel megpróbálta elvágni a saját nyakát, az ágy alatt hevert. Az előírás szerint azonnal orvost hívtak hozzá, hogy valahogy talpra állítsák és az ítéletet gond nélkül végrehajthassák. Ő azonban közölte velük, hogy a sebesült magától is meg fog halni, jobb, ha hagyják békében távozni. Haynau rendelete azonban nem tűrhetett ellentmondást, mindenképp ki kellett végezni. Sebeit bekötözték, Batthyány azonban leszaggatta, így szóba sem kerülhetett az akasztás. Ezért aztán a „por és golyó" általi halál mellett döntöttek. Kávét és konyakot töltöttek összeszorított fogai közé, hogy valamennyire megerősítsék, majd este 6 óra körül közölték vele, itt az idő.
A gróf a pap karjaira támaszkodva lépett ki az udvarra. Még arra is volt ereje, hogy elnézést kérjen: „Ne haragudjon Tisztelendőséged, hogy így rátehénkedem, de annyi vért veszítettem, hogy remegnek a lábaim, és nem akarom, hogy ezek azt higgyék, hogy félek." A kaszárnya külső falánál fél térdre ereszkedett, majd „Gyerünk, vadászok, éljen a haza!" felkiáltással maga vezényelte a reá irányuló sortüzet.
A forradalom mártírjára nagy ünnepség formájában nem emlékezhettek. 1870-es újratemetésén ennek ellenére 100 ezer ember vett részt. Az első szobrot a XX. század elején állították fel, az örökmécsest 1926-ban avatták fel.