fallabda  

Angolul SQUASH RACKETS, röviden SQUASH, egyes vagy páros játék, négy fallal körülvett pályán játsszák, hosszú nyelű, feszített húrú ütővel és kis gumilabdával. A játékot a rackets nevű ütős labdajáték szabályai szerint űzik, de kisebb pályán. Rendszerint ketten játsszák (az egyéni - szingli - meccseket), de játszhatják négyen is (a páros mérkőzéseket). A fallabda két változata ismeretes: a puhalabdás (softball, ez az ún. „brit” vagy „nemzetközi” verzió) és a keménylabdás (hardball, ez az „amerikai” változat). A puhalabdás játékban - ez a nemzetközi szabványok szerinti játék - puhább, lassúbb labdát ütnek széles és nagy pályán. A labda jóval hosszabb ideig marad játékban, a játékosnak nagyobb területű pályát kell befutnia, úgyhogy a játék magas fizikai követelményeket támaszt, jó állóképességet, türelmet és gyors döntési képességet igényel. A keménylabdás squash az Egyesült Államokban népszerű; keskenyebb pályán játsszák, keményebb, gyorsabb labdával. A játéknak ebben a fajtájában a gyors reagálóképességen van a hangsúly, fontos továbbá a találékonyságon, leleményességen alapuló ütéstechnika. A játék története. A fallabda a rackets nevű ütős labdajátékból keletkezett, valószínűleg a XIX. század közepén, a Harrow Schoolban, a nevezetes angol középiskolában. Azok a diákok, akik nem tudtak bejutni a rackets-pályára, pótlékként egy kis kaucsuklabdát ütögettek, amely a falhoz csapódva belapult, összenyomódott (angolul: squashed). Az új játék csakhamar népszerû lett angliai internátusokban. Az 1890-es években magánpályákat építettek, és a századforduló után egyesületi pályák épültek Bath-ban, a Queen's és a Marylebone Cricket Clubban. A fallabda csak az I. világháború után jött igazán divatba, és az 1920-as években gyorsan terjedt. Nagyobb népszerűségre tett szert, mint maga a rackets, amelyből származott. Sok fallabdapálya épült a klubokban, az iskolákban, a főiskolákban. Megfogalmazták a játék szabályait, megalapították az országos angol fallabdaszövetséget; megállapították a pálya szabványméreteit, kialakították a labdára és az ütőre vonatkozó szabályokat. Sokféle versenyt kezdeményeztek: 1920-ban megindult a hivatásos játékosok bajnoksága, 1922-ben az amatőr férfi és női bajnokság, 1930-ban a nyílt (nemzetközi) bajnokság. Nemzetközi versengés kezdődött az Egyesült Államokkal, amikor 1924-ben brit csapatot küldtek az USA-ba. Később az akadályozta meg e mérkőzéssorozat folytatását, hogy a brit és az amerikai pályák eltértek egymástól, akárcsak a labdák és az eredményszámolás módja. A fejlődés korai szakaszában az Egyesült Államokban voltaképpen squash-teniszt (lásd ott) játszottak - teniszlabdával és teniszütővel. Később aztán a squash rackets, vagyis a fallabda kiszorította a squash-teniszt, és az USA legtöbb városában átvette az uralmat. Squash-teniszt manapság már csak New Yorkban játszanak. A játék Angliából átterjedt a brit birodalom nem egy országára - Kanadára, Indiára, Ausztráliára, Dél-Afrikára. Jelenleg kb. 40 országban játsszák a fallabdát, egyebek között Franciaországban, Németországban, Dániában, Svédországban, Hollandiában, Egyiptomban, Mexikóban, Pakisztánban, Indiában, Thaiföldön, Hong Kongban, Kenyában és Új-Zélandon. (Magyarországon 1987-ben rendezték a sportág első bajnokságát.) A Nemzetközi Fallabda Szövetség (International Squash Rackets Federation) világszerte elősegíti a játék fejlesztését, fellendítését, s összehangolja az országok közötti túrákat és bajnokságokat. A kiemelkedő fallabdajátékosok közé tartozott F. D. Amr Bey: az egyiptomi amatőr játékos több brit nemzetközi bajnoki címet szerzett az 1930-as években. A pakisztáni Khan családban több hivatásos fallabdajátékos és -edző volt, az 1950-es esztendőktől az 1990-es évekig gyakran játszottak vezető szerepet nemzetközi mérkőzéseken. Az 1949-50-es évadtól az 1958-59-es szezonig Janet Morgan volt a brit fallabda-bajnoknő, s több amerikai és ausztrál bajnoki címet szerzett; Heather McKay (leánykori nevén Heather Bundle) ausztrál létére 1961-62-től 1976-77-ig brit bajnoknő volt, s más bajnokságokat is nyert. A játék. A fallabda nemzetközi változatát 9,75 m hosszú és 6,4 m széles, négyszögletes, zárt (elkerített) pályán játsszák. A pálya fő jellemzői: az elülső falon húzódó adogatóvonal, a szerva nyomán e fölött kell pattannia a labdának. A vonal alatt, szintén az elülső falon deszkalap vagy fémlap húzódik, teteje 48 cm-re van a talajtól; ha labda éri, az ütő játékot vagy pontot veszít. Egy másik vonal a játék magassági határát jelzi az elülső fal és az oldalfalak mentén. A talajon (padlón) húzott „rövid vonal” azt a pontot jelöli, amelyen túl a szervált labdának fel kell pattannia. Az e vonallal határolt hátsó rész két kisebb négyszögre oszlik, mindkettő adogató négyzet, egyikükben kell állnia a szerválónak adogatás közben, s a másik padlóján kell felpattannia a szervált labdának. A cél: a labdának úgy kell visszapattannia az elülső falról, hogy az ellenfél képtelen legyen elérni és az elülső falra visszaütni. Adogatáskor, de a játék bármely más fázisában is a labda közvetlenül a szemközti falra pattintható, vagy az oldalfalak egyikéről vagy a hátsó falról visszapattintható. Akkor is visszaüthető, ha az elülső falról visszapattanva még nem esett le a padlóra, de ha egynél többször pattant a földön, „halott”, elveszett labdának tekintendő. A játékos köteles kellő esélyt adni ellenfelének a labda elérésére, ez gyakran azt jelenti, hogy az ütés után hamar ki kell térnie az ellenfél útjából. A brit szabályok szerint csak akkor érhető el pont, ha a labdamenet (labdaváltás, ütéssorozat) nyertese az adogató; ha nem ő nyerte a labdamenetet, akkor a labdaváltás győztesén van az adogatás sora, s ha megnyeri a soron következő labdamenetet, továbbra is ő szervál. Az amerikai szabályok szerint a labdamenet nyertese attól függetlenül kap pontot, hogy ő szervált-e vagy sem. Egy-egy játék 9 vagy 15 pont eléréséig tart, 8:8-as, 13:13-as vagy 14:14-es állásnál holtverseny-eldöntő játékra kerülhet sor. A könnyen irányítható kis labda nagy sebességgel ütődik a szemközti falnak, és nagy sebességgel pattan vissza róla, ennek megfelelően igen nagy iramú a játék. A játékosok a labda ügyes helyezésével és az ütések sebességének váltogatásával igyekeznek ellenfelüket olyan helyzetbe hozni, hogy ne üthesse vissza a labdát. A játék a szem és a kéz jó összehangolását követeli meg, főképpen pedig gyors reflexeket, reagálóképességet igényel. A fallabda ütője hasonlatos a rackets játékban használt ütõhöz, de rövidebb a nyele. A lemez olyan fém vagy egyéb rezonáló anyag, amely nagyon is hallható hangot ad, amikor a labda a szemközti fal „játékon kívüli” részét éri. A szabványos amerikai fallabdapálya jóval keskenyebb, mint a brit, 5,6 m (18 láb, 6 hüvelyk) széles, és néhány más mérete is némileg eltér a nemzetközi szabványtól. A párospálya mérete: 13,7 m (45 láb) x 7,6 m (25 láb).

 

faütös tenisz  

Angolul PADDLE TENNIS, a tenisz egyik - kispályás - formája, hasonlít az 1890-es évek brit hajóinak fedélzetén űzött játékhoz. Egy New York-i városi tisztviselő, Frank P. Beal honosította meg New York állam játszóterein az 1920-as évek első felében. Gyermekkorában találta fel a Michigan állambeli Albionban. Népszerű játék lett, s az Egyesült Államokban ma is megrendezik a sportág országos bajnokságát. Belőle fejlődött ki a néha szintén faütős tenisznek nevezett fedélzeti teniszjáték. Teniszütő helyett rövid nyelű, szögletes faütővel és szivacsgumiból készült, kevéssé rugalmas, lassan fölugró labdával játsszák. A pálya a szabályszerű teniszpályának kb. a fele, de kezdetben még kisebb méretû volt, 11,9 x 5,5 m, vagyis a szabályos teniszpályának körülbelül egynegyede. Felnőtt játékosok egy ideig 13,5 x 6,1 m-es pályán játszottak. 1959-ben aztán az 1923-ban alapított United States Paddle Tennis Association (Egyesült Államok Faütős Tenisz Szövetsége) - 1926-ig a neve American Paddle Tennis Association (Amerikai Faütőstenisz Szövetség) volt - 15,25 x 6,1 m-re nagyobbította a pálya méreteit. A játék felgyorsítása céljából módosíttatta a labda tulajdonságait, és változtatott a szabályokon. Az eredményszámlálás és a szabályok a teniszéihez hasonlók, de a faütős teniszben a felnőtt játékosok nem ismételhetik meg a szervát: ha hibás az adogatás, az adogató elveszíti a pontot. Gyermekek kisebb pályán játszanak, alulról felfelé is szerválhatnak, és ha hibáznak, az adogatást megismételhetik.

 

fives  

Két- vagy négyszemélyes labdajáték, három vagy négy oldalon zárt (elkerített) pályán játsszák, a kemény labdát rendszerint kesztyűvel védett kézzel ütik. A „fives” szó bizonytalan eredetű. Talán a Longue Paume nevű régi (francia) játékra vezethető vissza, amelyet ötös csapatok játszottak, de lehetséges, hogy a kéz öt ujjára utal a szó, vagy pedig arra, hogy valamikor öt pontra volt szükség a játék megnyeréséhez. A játékot általában Nagy-Britannia előkelő középiskoláiban játsszák, három formája van, a pálya felépítése és a némileg eltérő szabályok szerint: az Eton fives, a Rugby fives és a Winchester fives. Eton fives. A pálya feltűnően hasonlít ahhoz, amelyet nemzedékeken át használtak az Eton College diákjai, s amely az iskola kápolnájának feljáróján helyezkedett el. Három oldalán zárt, hátul nyitott. Az egyébként is egyenetlen pályát egy alacsony lépcső alsó és felső részre osztja. Négy játékos játssza az Eton fivest, csapatonként kettő, kezükön bőrkesztyű. (Egyes Eton fives-játék nincs.) A játék a pálya felső részén egyedül elhelyezkedő szerváló (adogató) játékos dobásával kezdődik: úgy hajítja el a labdát, hogy az elülső falnak, majd a jobb kéz felőli oldalfalnak ütődjék, s onnan a pálya alsó részére essék. A szervát visszaadó (vagyis az adogatást fogadó) ellenfélé az „első ütés”, de csak akkor köteles ütni, ha tetszésének megfelelő a szerva. Az adogatás csupán a labda játékba hozásának módja. A labdát a kéz vagy a csukló egyetlen mozdulatával kell megütni, a játékos egyetlen más testrésze se érintheti. Az első ütés után a két páros játékosai felváltva ütik meg a labdát. Legkésőbb akkor kell megütni, amikor egyet ugrott, és a választóvonalon túlra kell repülnie. A labdamenet az első hibáig folytatódik. A játékot az a páros nyeri, amelyik elsőnek ér el 12 pontot. Egy labdamenet megnyeréséért a szerváló (adogató) páros egy pontot kap; ha a szerváló páros elveszíti a labdamenetet, az adogató partnere szervál, és senki sem kap pontot; ha az adogató páros újabb labdamenetet veszít, az adogatás joga az ellenfélre száll át. Pont csak akkor szerezhető, ha a labdamenet nyertese az adogató páros. A mérkőzés rendszerint három nyert játszmára (szettre) megy. A játék felügyelő testülete az Eton Fives Szövetség, a legfőbb tornák: az amatőrbajnokság és az iskolaközi bajnokság. Rugby fives. A pálya négy fala sima felületű, padlója nagy szilárdságú, kemény anyagból készült. Az elülső fal alsó részét deszkafal szeli át. Az oldalfalak magassága az elülső falhoz képest csökken, kb. 4,6 m-es magasságból kiindulva kb. 1,8 m-ig lejt, az utóbbi a hátsó fal magassága. A Rugby fivest nagyjából az Eton fives szabályai szerint játsszák, egy kivétellel: itt a labdát először visszaadót mondják adogatónak. Vagy önmagának dobja fel a labdát - rendszerint így cselekszik -, vagy pedig fogadónak nevezett ellenfelét kéri meg rá. A labda csakis kézzel vagy alkarral üthető meg. A fogadó a „soros”, és csak a „soros” páros kaphat pontokat. A mérkőzés rendszerint két nyert játszmára (szettre) megy, a játszmát az a páros (játékos) nyeri, amelyik elsőnek ér el 15 pontot. Az egyesület- és iskolaközi mérkőzések sorát nem a megnyert játszmák száma, hanem az elért összpontszám dönti el.  A Rugby fives keretében egyéni és páros mérkőzésekre egyaránt sor kerülhet. A Rugby Fives Szövetség felügyeletével megrendezett versenyek között vannak területi, főiskolai, amatőr egyéni és páros bajnokságok, valamint iskolaköziek. A fives három fajtája közül a Rugby fives a legnépszerûbb, a legelterjedtebb. Winchester fives. A fivesnak ez a fajtája néhány iskolára korlátozódik. Szövetsége, bajnoksága nincs, pályája is csak kevés. A pálya a Rugby fives-pályához hasonlatos, de itt a bal oldali fal vonala a pálya hátsó részét az elülsőnél keskenyebbre alakítja. E különbségek ellenére a Winchester fives játékosai könnyen alkalmazkodnak a Rugby fives-játékhoz, és több olyan iskola, ahol a Winchester fivest játsszák, a Rugby Fives Szövetség tagja.

 

fogathajtás  

Kocsi vagy más fuvarozóeszköz elé fogott állatok irányításának mestersége vagy sportja. A leggyakoribb ilyen állat a ló, de a világ egyes részein öszvért, szamarat, ökröt, rénszarvast vagy kutyát is befogtak - és befognak - erre a célra. Csak a XVIII. század végén tette élvezetessé a fejlettebb útépítés és a kocsirugók felfedezése a fogathajtást. A XIX. század elejére jócskán tökéletesedett a kocsigyártás, s így a fogathajtás divatos időtöltéssé vált. Egészen az I. világháború kezdetéig indultak postakocsijáratok Londonból és Londonba. 1888. július 13-án J. Selby emlékezetes teljesítményt hajtott végre: az Old Times postakocsit 7 óra 50 perc alatt, vagyis óránként kb. 22 km-es sebességgel hajtotta Londonból Brightonba és vissza (8 különböző fogattal, 14 váltással). A XIX. században több fogathajtó egyesület is volt Angliában: a Benson Klub 1807-tõl 1854-ig, a Richmond Klub 1838-tól 1845-ig, a Four-in Hand Driving Club 1850-tõl 1926-ig működött. A Coaching Clubot 1870-ben alapították, és ma is megvan; a British Driving Society (Brit Fogathajtó Társaság) 1958-ban alakult a fogathajtás mint sport terjesztésére. Az Egyesült Államokban az 1875-ben alapított Coaching Club 1916-ban tartotta utolsó nagyszabású hajtását, de máig fennmaradt, s meghonosította a Coaching Club American Oaks nevű versenyt, amelyben hároméves lovak indulnak. Fogathajtó bemutatók szerepelnek jó néhány lovasparádé - például Angliában a Richmond Royal és a Richmond International, az Egyesült Államokban pedig több nagyszabású lovasünnepség - mûsorán. A befogott lovak száma rendszerint egy, kettő vagy négy. Ha két ló van befogva, akkor vagy egymás mellett futnak kettős hámban (balra a nyerges, jobbra a rudas), vagy - s ez a ritkább eset - egymás elé fogva, tandemben. Négylovas fogatban két párban fogják hámba a lovakat, egymás elé; az elöl futók a gyeplős és az ostorhegyes, utánuk fut a nyerges és a rudas. Az olyan fogatot, amelyben két lovat egymás mellé, a harmadikat (a láncost) e kettő elé fogják, hármasfogatnak nevezik. Oroszországban és Magyarországon egymás mellé fogják a három lovat: a középső üget, a két szélső vágtat; az ilyen fogatot trojkának nevezik.

 

futársakk  

A szokásos sakkjáték kibővített formája; a XIII. század elején fejlesztették ki Németországban, ahol évszázadokig játszották. 96 mezőjű táblát használnak (8×12 négyzet), ellentétben a konvencionális sakkjáték 64 (8×8) mezőjével. A szokásos sakkfigurákat használták, de mozgásterük némely esetben különbözött a hagyományos sakkjátékban előírttól. A futársakkban néggyel több gyalog volt, két „hírnök” (futár), valamint egy bolond és egy bölcs is. A hírnök figurája lóháton vágtató kürtöst ábrázolt; átlós irányban akárhány mezőnyi távolságot befuthatott, akárcsak a megszokott sakkjátékban a futó. A sipkával és csengettyűvel felszerelt udvari bolond egy-egy kockányit mozoghatott egyenesen. A bölcs - szakállas öregember - egy-egy lépésnyit haladhatott, tetszés szerinti irányban. A játék azzal kezdődött, hogy mindkét játékos kétkockányira előretolta a két bástyagyalogját és a vezérgyalogját, a vezért pedig a maga vonalának harmadik mezejére tette. A többi szabály megegyezett a konvencionális sakkjáték szabályaival.

 

Oldal: Sportágak F
Chillik András László honlapja - © 2008 - 2024 - chillik.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat